Fülep Lajos levelezése I.

Levelek

ját. Ami nekem nem kell, arról nem veszek tudomást, megsemmisítem és megteremtem magamnak azt, ami nekem kell, mert én vagyok az Isten, a világ és én ráülhetek arra a bolygóra, amely épen nekem tetszik. És érzem mindezt, nem ismerek cl nálam senki erősebbet, ki tudna hát engem befolyásolni, akadályozni? Olyanná teszem az életem, amilyennek én akarom. Nyomorúság nincs, csak én lehetek nyomorult. Ön fél a holnaptól, az ebéd hiánytól, a cigarettahiánytól - hát micsoda ön? Hát van-e szüksége minderre? Hát állat ön, akinek mindent készen a helyébe vigyenek? Hát nyomorúság az, ha nem élek szakasztott úgy, mint egy prokurista, vagy egy bankhivatalnok? Hát nem vagyok én a nagy és megtörhctlen egység akkor is, ha nincs mit ennem, ha nincs hol aludnom? Ha kint vagyok az utcán, ha bent a szerkesztőségben, vagy a kávéházban, mindenütt csak én lehetek egyedül, mert rajtam kívül semmisem létezik. A cigaretta, az ebéd, a lakás mind csak ugyanazon atomoknak más-más alakulása, amelyeknek letekintek a ding an sichjérc s eldobom őket. Minek az nekem? A holnap? - hát nem elég a perc? Aki a percet művészettel tudja betölteni, az az élet legnagyobb művésze. Akik már a holnaptól is félnek, azok az élet nyomorékjai! Hát vájjon holnap is nem én leszek-e én, nem fogok-e élni, nem teremthetem-e meg magam körül újra olyannak az életet, ahogy én akarom? Ha úgy akarom, egy évig bezárkózom a szobámba és ki sem mozdulok, hogy nem látok egyetlen embert se, de ha megint úgy akarom, soha haza nem megyek. Ott vagyok otthon, ahol állok, a föld mindenütt föld, az ég mindenütt ég, az ember mindenütt ember s a művész mindenütt csak művész. Nem energia kell ehhez, de gondolkozás, intelligencia és műveltség, tudás, sok tudása, s tudása főként annak, hogy a minden semmi s a semmi minden. Az élet szavakból áll, tradíciókból és konvenciókból - ha nekem nem kellenek, egyszerűen felrúgom őket. És bizony föl is rúgom. Hallgasson csak ide: Művészet nélkül, örökké új impressziók nélkül én nem tudok élni s a lelkem gyomortágulásban szenved, folyton éhes. Mindent látni és tudni akarok s megölöm azt, aki többet mer tudni, mint én. Utálom Budapestet, de megérzem a táplálékhiányt, azért hát az idén lemegyek Itáliába,

3 elmerülni a művészetbe. Nagyon téved azonban, ha azt hiszi, hogy a holnapi ebédek és cigaretták biztos tudatával fogok utazni. Hosszú időre, talán egy egész esztendőre megyek le, de mivel újságíró vagyok, ha itt hagyom a lapomat, itt hagyom a keresetemet is. Pénzem tehát nem lesz, legföljebb hatvan-hetven forint, amit az útra induláskor a zsebembe teszek.Azután vége a pénznek. Hanem kifogok én a modern világon. Veszek egy jó erős, vízhatlan vászonruhát, egy vastag talpú cipőt, zsebembe teszek egy revolvert, egy jó bicskát, egy vastag noteszt, egy Bacdcckcrt, amiben jó térképek vannak, egy inget, egy gatyát és egy harisnyát és - útnak indulok. Velencéig eljutok vonaton s ott töltök l-l 1/2 hónapot. Hogy ott miből élek, s hogy onnan hogy jutok tovább, még természetesen nem is sejtem. Pénzem nem lesz, megyek gyalog. Aki megtámad, azt agyon ütöm, ha megéhezek, majd szerzek magamnak ennivalót, ahogy tudok. Engem magam, a látásom, a fejem, a lelkem és a tudásom el nem lophatja, tönkre nem teheti senki, az megmarad minden körülmény, minden nyomorúság között. Bejárom felső Olaszországot, lemegyek Firenzébe főként, mert oda leginkább vágyódom, onnan Rómába, Nápolyba, sőt le Palermóba. Közbe persze érintek vagy száz várost. Számításom szerint június elsején indulok útnak s remélem nem fog semmi sem akadályozhatni. Miért teszem mindezt, miért állok ki minden nyomorúság elé? Mert ösztönszerű, ellenállhatatlan erővel érzem, hogy nekem az idén, jelenlegi fej lövésem és lelki állásom szerint Itáliára, Itália művészetérc van szükségem s ez fontosabb minden ebédnél. És ezért megyek. Ha önnek volnék, véres verítékkel is félretennék június elsejéig 50-60 forintot - mostani fizetése megenged29