Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
mikor az előtte némán maradt természet szava helyett az absztrakciók és ideológiák nyelvén kénytelen beszélni. A jelen megértette a múltat az emberrel. Ez a természetlátás csakugyan nem elégíthette ki Kernstokot, aki okos, sokat látott, gondolkozó és főleg nagyigényű ember. Hosszú időre nem elégíthette ki, az bizonyos, valami más kellett neki, ha a föld alól is, és igaza volt. Sokkal igazabb, mint a kritikusainak most. Hogy az a más nem akart megjönni, nem akart beteljesedni az éppen úgy az ő tragikuma, mint sok hasonló művészé, akinek az igénye és hivatottsága között hiányzik az egyensúly, akinek éppoly kevéssé van miért következetesen ragaszkodnia a természethez, mint amily kevéssé viheti végig következetesen a maga új stílusra való törekvését. Ehhez a természetszemlélethez csakugyan kár lett volna kitartóan ragaszkodnia Kernstoknak, viszont éppoly kár visszatérnie hozzá most, miután oly belátón és határozottan hátat fordított neki! A hangos programok, a nagy szavak, a nagy ígéretek után, közvetlenül azután, mikor leghangosabbak, mikor már följebb feszíteni a hangot nem lehet, így következik be hirtelen a deréknak beadása és a Canossa-járás a természet előtt. A hadvezető Mózes így vedlik át vezeklővé, óvatosan, mikor a had szerteszéjjel van, mikor a küzdőtársak nem látják. (Mit fognak szólni, ha hazajönnek?) És megmarad belőle az ügyes ember és az ízléses dekoratőr. S csakugyan ott találta meg az ember kárpótlását, ahol legkevésbé várta a múlt ígéretei után: a hirtelen odavetett, könnyed, friss impresszióknál, melyeket a bravúros akvarellek nyújtanak, s az üvegablak (39. sz.) dekoratív vonalainál és foltjainál. Ezek igazán szépek és finomak. De mindketten kívül esnek a múlt ígéretének földén. Az elsők még innen vannak minden szintézisen, a második pedig jellegénél fogva sem kísértheti meg a természet erélyes szintézisét. Impresszió és dekoráció, ez a kettő, mely látszólag ellentétes és mégis oly közel van egymáshoz, együtt található mindazoknál az impresszionistáknál, akik az impresszionizmus momentumát nem tudták felülmúlni (így Rippl-Rónainál is). A Manet, Renoir, Cézanne impresszionizmusa mellett van egy másik, amely kompozícióra és stílusra törekedett, de csak a dekorációig jutott el. Ez is abból való. Az impresszionizmus és a naturalizmus meghaladása tehát megint csak eltolódott, legalább nálunk. Ha vannak még az akadémiákon Messiás-váró, forrongó fiatal lelkek, akik a nagy zaj hallatára követséget küldenek a mesterhez, megkérdezendő: „Te vagy-e az, vagy mást várjunk?" Kernstok most már nyugodtan legyinthet nekik: „Nem én vagyok, mást várjatok." Mindebből megérthette az ember a kritikusok ujjongását, mikor pedig sírniok kellett volna. Meg a közönség lelkesedését is. Hiszen ez a mi emberünk! A kritikusok gyönyörűségét a meglepetésen - mondtam, hogy a végén kiderül! - megduplázta az, hogy igazuk lett. Hiszen ők mindig ezt mondták! Hogy a forradalmár meg fog térni, s íme csakugyan megtért - hozzájuk. Ha eddig célja volt „épater le bourgeois", 2 ezután célja lesz gyönyörködtetni a bourgeois-t. S ha Kernstok valaha azt mondta: „a művészet mai forrongását egy nagy, óriási tisztulási folyamatnak tekintem", 3 akkor most Lázár Béla jogosult triumfussal teheti hozzá: „Kezdettől fogva világos volt előttünk, hogy Kernstok - ez a kettős lélek! - a maga belső forrongásából mihamarabb megtisztulva fog kikerülni." Csakugyan látjuk, hogy „mihamarabb", és látjuk, hogy mi volt az a „tisztulási folyamat". Olyan folyamat, melynek a végén az ember Lázár Bélának kénytelen igazat adni és őt idézni. Kinek nevét mikor az ember a kiállítás előcsarnokában vásárolt katalógus címlapján Kernstok nevével együtt ol46
