Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
szégyenletesen szegényes dotációjából. Akárhogy is jött létre, az anyag oly szép és változatos, és néhány darabot letudva oly fontos, hogy a legnagyobb európai múzeum is büszke lehetne ilyen gyarapodásra. Ha tehát, szerencsére, a háború nem látszik meg rajta, mint ahogy a jelzett oknál fogva nem is igen látszhatik meg, annál inkább és még nagyobb szerencsére meglátszik rajta az új vezetőség 1 törekvése bizonyos irányban. Ez a törekvés annak a hiánynak pótlására igyekszik, mely múzeumunkat a XIX. század java művészetének értelmetlen mellőzéséből származólag jellemezte. Bőven képviselve volt ugyan benne a XIX. század s valamennyi művészkedő nemzet, de azáltal, amit ez a kor legszégyenletesebbet termelt (a magyart ide nem értve). S amilyen örök szégyene lesz ennek a kornak az, amit termelt, éppolyan örök szégyene és pótolhatatlan vesztesége lesz múzeumunknak s vele a magyar kultúrának, hogy hosszú évek során, rengeteg pénz elfecsérelésével rakásba hordta a világ történetében páratlan művészi süllyedtségnek dokumentumait, vakon és megátalkodottan elmulasztván az állandóan kínálkozó alkalmakat az igazi értékek megszerzésére. Sajnos, az új szellem a múzeumnál későn, túl későn köszöntött be. Amit húsz évvel ezelőtt a legszerényebb eszközökkel könnyen meg lehetett volna tenni, a legújabb kor nagy mestereinek piaci értékkel akkor még alig bíró műveit páratlan gyűjteménybe szedve össze, olyanba, melynek tanulmányozására ma a világ minden részéről sereglenének, s melynek jelenléte hatalmas tényező lenne az ország művészi életében, amit némi áldozattal még tíz évvel ezelőtt is meg lehetett volna tenni, a még megmenthetőből olyan gyűjteményt állítva össze, mely a múlt század második felének nagy művészi küzdelmeit és eredményeit legalább főbb vonásaiban ábrázolja - ma már teljesen lehetetlen. Ma egyetlen darab azokból a művekből, amelyekre célzunk, meghaladja a múzeum egész évi dotációját. Mégis azt valljuk, hogy a múzeumnak minden egyéb hivatása és célja félretevésével ma is az a legfőbb feladata - és ennek a feladatának feleljen meg a legnagyobb áldozatok árán is - , hogy a múlt század második felének fejlődéstörténeti jelentőségű képviselőit mentse ide számunkra minden rendelkezésre álló szellemi és anyagi eszköznek teljes kihasználásával. A mi múzeumunk, anyagi eszközeinek túlzott szegénysége miatt, úgysem törekedhet teljességre a régi művészet terén; ilyesmire ma már különben sem vállalkozhat egy múzeum sem, hanemha megvannak már benne a kitöltésre alkalmas jelentékeny keretek minden irányban. Azonkívül a múzeum, a mai felfogás szerint, sem öncél nem lehet, sem többé-kevésbé teljes históriai adattár, hanem az életet kell szolgálnia, a közönség kulturális életét és megújuló művészi igényeit, másfelől az élő művészetet kell táplálnia. Az, hogy Manet, Renoir, Cézanne, Gauguin festett és hogyan festett, döntő jelentőségű egész művészeti gondolkodásunkra és egész művészi fejlődésünkre és jövőnkre - döntőbb és ránk nézve közvetlenebb jelentőségű mindennél, ami megelőzte őket. Még akkor is tehát, ha valamely múzeumot tisztán történeti szempontok szerint fejlesztenének is, nagy teret kellene juttatni nekik; ezenkívül azonban, legalább ma már, érvényesülnie kell annak a szempontnak is, mely a múzeumnak a közönségre és a művészetre való nevelő hatását veszi tekintetbe. Közülünk, aki laikus, művész vagy kritikus eddig meg akart ismerkedni a mát is determináló közelmúlt művészi áramlatainak termékeivel, annak Párizsba kellett mennie - a hagyomány, melyben a modern magyar művészet gyökerezik s amelyet folytatnia kell, ha élni akar, csak idegen földre való zarándoklással volt 30
