Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

megközelíthető. Pedig az a hagyomány ma már nemcsak Párizsé, hanem az egész világé, ahol valóban művészetet csinálnak, mint ahogy az egész világé lett annak idején a nagy olasz vagy németalföldi mesterek művészi hagyománya: „idegennek" ezt a hagyományt ma már csak az fogja tekinteni, akinek az európai művészet közösségéről s e közösségen belül az egyes nemzetek sajátos feladatáról - a közösség és különösség korrelációjáról - sejtelme sincsen. Ma már, a múzeum új vezetőségének jóvoltából némiképp megváltozott a helyzet. Ezentúl a mi múzeumunkban is lehet látni Delacroix-t és Corot-t, Manet-t és Cézanne-t. Akármilyen kevés is az, ami egyelőre látható, mégis már valami. Egy csapásra nem sokat lehet tenni e téren, különösen a háború idején. A fő, hogy elkezdődött. És a fő, hogy folytatódjék. A magunk részéről szívesen lemondunk az olyan másodrendű iskolás munkákról, amilyen Gaudenzio Ferrari Pietá-ja, vagy Jan Lys teátrális és bombasztikus Judithja, akármilyen virtuóz módon vannak festve; ha helyettük olyan modern és soha el nem avuló műremeket kapunk, amilyen Delacroix Marokkóiba, amely a nagy mester legjava alkotásaiból való. Kevésbé szerencsésnek tartjuk a Manet-vételt; ez a kép jól helyén volna valamely nagyobb Manet-gyűjteményben, vagy így magában is érdekes lehet a Manet-ismerők számára, de mint egyetlen darab a múzeumban, gyengén képviseli Manet-t azok előtt, akik semmit vagy keveset láttak művéből. Cézanne ajándékozás útján jutott a múzeumba, s így megválasztásról nem lehet szó; ha nem is a legelsőrendű klasszis, ez a mű is jól képviseli a mestert, akinek alkotásai csak egymáshoz viszonyítva relatívak, önmagukban vagy másokhoz viszonyítva mindig abszolút szépek és tökéletesek. (Nagy nyereség volna a múzeum számára egy-kettő a Cézanne-akvarellek közül; ezeknek még tűrhető áruk van.) Monet jelentősége inkább technikai, mint művészi téren van, ezért képe, mely technikai kísérleteiből nem árul el semmit (ezeket megelőző időből való), sem művészi, sem történeti szempontból nem nélkülözhetetlen. Egészen fölöslegesnek tartjuk Liebermann színes illusztrációját (egyáltalán mi szükségünk erre az impresszionista epigonra?) és Lederer Síraim-büsztjét; amíg az igazán nagyokból számosan hiányzanak, kár az ilyen lokális nagyságokra pénzt költeni. Annál örvendetesebb a két gyönyörű Corot jelenléte. A régiek között különösen ki kell emelnünk a Luca della Robbiának tulajdonított terrakottát és Magnasco két zseniális képét. A mondottakból nyilván következik, hogy az új vezetőség nagy gondot fordít a múlt század magyar művészeti emlékeinek gyűjtésére is. Ezen a téren ugyan már van a múzeumnak meglehetős nagy anyaga; amire most szükség van, ennek az anyagnak rendszeres és céltudatos fejlesztése. Az új gyűjtésen éppen ez a rendszeresség és tervszerűség látszik meg. Feledésbe merült, elkallódott, a piacnak való termelés folytán elvásáriasodott művészek jelennek meg itt egészen új világításban: egy-egy képük valóságos ítélet az elmúlt évtizedek szomorú magyar művészeti kultúrájára. Elég Gyárfás Jenőre utalni. Fontos dokumentuma a modern magyar művészet történetének Hollósy Simon Tengerihántás-a: dokumentuma úgy naturalisztikus festési kvalitásainál, mint kompozicionális tehetetlenségénél fogva. Székely Bertalanról való fogalmunk is módosul e gyűjtemény révén: monumentális arcképén (

Pfeiffer Ignácné) a művész nagy képességeiben a történeti retorika és álkompozíció zavaró járuléka nélkül gyönyörködhetünk. A Szinyei Merse gyűjteménynek nevezetes 31