Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

NAGY BALOGH JÁNOS ÉLETE ÉS MŰVÉSZETE Szerkesztette: Elek Artúr. Budapest, Amicus kiadása, 1922. Szegény jó Nagy Balogh Jánost bizonyára kevésbé lepte meg odaát, a másvilágon, mint engem ideát, hogy oly rövidesen bevonul a múzeumba és irodalomba, s hozzá ilyen elegáns könyv köntösében, amilyen finomságnak még az uszálya vége se érintette meg őt életében. Hát mégiscsak van rá eset, hogy a reménységek teljesülnek, még a legvakmerőbbek is, már ebben a világban - ha gazdájuknak el is kell előbb mennie innen. De hiszen mindegy, Nagy Balogh nem is képzelte, sőt nem akarta másként. Bámulatosan az ő akarata szerint történt minden: életében egyedüllét, ismeretlenség, halála után múzeum és hírnév, s tudom, hogy a sorrendet föl nem cserélte volna India minden kincséért és Napóleon hatalmáért. Mert neki minden kicsi és szemét volt ahhoz az egyhez képest: halhatatlannak lenni a művészet által, képének ott lógnia a halhatatlanság csarnokában, a múzeumban. Ezért elviselt olyan nélkülözéseket, amiktől más ember, világháború és sebesülés segítsége nélkül, hamarosan búcsút mondott volna ennek az árnyékvilágnak, ő pedig hordozta őket, frázis volna azt mondani, hogy hősiesen vagy megadással - hordozta azzal a természetességgel, amellyel a vakondok föld alatt lakik, vagy a sas magasba szárnyal. Testileg érezhette, mert a koplalást meg lehet ugyan szokni, de az akut éhséget nem, neki pedig voltak akut órái és napjai; lelkileg azonban nem érezte, egyszerűen nem vett róluk tudomást, mint a vakondok a föld felett vagy a sas a föld alatt történő dolgokról. Az alkotásnak és halhatatlanságnak vágya és akarata egyszerűen kisterilizált ebből az emberből minden más érzést vagy gondolatot. A szentek tökéletes igénytelensége, lemondása, odaadása és rajongása élt ebben a himlőhelyes, szegény-szagú zömök kis szobafestőben, aki nem kisebb elszántsággal vívta ki a pálmát, mint a római [a] circus oroszlánjai között. Neki lett igaza, az lett, úgy lett mind, mind, amint ő akarta. Kegyetlenség és kőszívűség kellene a méricskéléséhez, hogy ekkora pálma megilleti-e, s meddig marad zölden. Ámbár kétségtelen, hogy még a Nagy Balogh János vasakarata se lett volna elegendő ahhoz, hogy érvényt szerezzen magának - hiszen nálánál nagyobbaknak tovább kellett várakozni. Más is kellett itt. Valóságos világfelfordulás, értékek elmerülése, újabb után való kívánság és nagymérvű átértékelések. Nagy Baloghnak, ha szabad a szót használni, e tekintetben szerencséje volt. Az impresszionizmus utáni próbálkozások, különösen a háború alatt s múltával, nagy embereket kerestek maguknak, ún. „előfutárokat", akikkel eredményekre hivatkozhassanak. Nagy Balogh ugyan nem volt semminek az előfutárja, de az ő művészete is elég súlyos argumentumnak látszott arra, hogy még az impresszionizmus idején is lehetett másként, mint impresszionista módon festeni, s az ár, hogy úgy mondjam, fölkapta őt is, és nagy művészt csinált belőle rögtön a halála után. Annál jólesőbb érzéssel kell megállapítani, hogy Elek Artúrt, aki a Nagy Baloghról szóló szép könyvet szerkesztette, nem sznobizmus vezette, hanem az életében jobb sorsra érdemes művész nobilis megbecsülése és érdeme szerint való értékelése. Elek nem valami egetrengető és új utat törő művészt lát Nagy Baloghban, ami nem is volt, hanem a legnehezebb körülmények között szent hittel és áhítattal tisz261