Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

leírása nyomán egész másnak kell képzelnie, mint amilyen. Az alapvető fogalmak zavarából következik a részletekben való. (Watteau egyik képéről azt mondja, hogy „tiszta impresszionizmus", s hozzá „az alakok megrajzolásában", ami kizárja egyik a másikat, mert a „tiszta" impresszionizmusban már nincsenek „alakok", még kevésbé „megrajzolás".) Ki is sül aztán fűről-fáról, hogy „impresszionista", így Hans Thomáról, Repinről, Axel Gallenről, Sargentről stb. - Hasonló meglepetések érik az embert a posztimpresszionizmus terén. Hogy egyebet ne mondjak, a képek közt első helyen áll Albert Besnard/l/gzn nő-je. Örök rejtély, hogy kerül ide ez a modern külsőségeket magára szedett akadémista roué

7. S még egy sereg hasonló név. Kevesebb több lett volna. így esik aztán, hogy a posztimpresszionizmus egyik legigazibb és legjelentékenyebb festőjének, Kokoschkának, mindössze nyolc sor jut, merő általánosságok, amikből nem tudunk meg semmit: „igen sok ellenben az expresszionizmusa... mély és lényegig menő lélekkivetítését... az alakjaiban megérzett alapérzést a kép színeivel, kifejező vonalaival igyekszik felfokozottan s kimélyítetten szuggerálni." - Az igazi dzsungel a harmadik kötet anyaga. Sajnos a pszichologizálás és általánosságok nem igazítanak el benne. Mert ha igaz az, hogy „expresszionisztikus minden kép, amiben többé-kevésbé hangsúlyozva van a szubjektív elem", akkor hol lássam meg az erdőtől a fát? - A „festészet jövőjéről" szóló fejezet végül igen kellemetlen önleleplezés, Hevesy több biztossággal beszél a jövőről, mint akármelyik matematikus a számairól. A szó, mely soronként ismétlődik: „fog", „fogja", „fognak", mindig kijelentő módban. Végződik az „ewige Wiederkunft"

8 filozófiájával -egy sorban! „És kezdődni fog minden elölről." Csak így. * Lehel Ferenc megint egészen más típus. Ő nem az izmusokról általában beszél, hanem egyes festőkről - de mindegyik könyvébe sző bele „elméletet" ő is. Mégpedig nagyon eredeti módon. Vagy úgy, hogy a könyv menete során egyszer csak olyan fejezet következik, melyben - valóságos beszélgetések közé ékelve - imaginárius beszélgetést folytat két kísértet, vagy pedig a könyv végén „jegyzetek és elméleti fejtegetések" címén. „Elméleti fejtegetések" nélkül ugyanis ő sem lehet el, bár nem tudja hova tenni őket. Sajnos, ezekben az „elméleti fejtegetésekben" nincs semmi köszönet. Jobb volna, ha nem volnának. Mert amúgy Lehel egész kellemes elbeszélő, aki valóságos novellákat kanyarít ki - ha nem tudnók, hogy éltek, akikről ír, csakugyan azt hihetnők, hogy merőben kitalált novellaalakok. Sajnos a műkedvelősdi ezen a téren is elragadja, s Cézanne-nak még az életrajzát is tudatosan és önkényesen átdatálja a novella kedvéért. Általában már maga az, hogy Cézanne-hoz nyúl, elárulja az önkritika hiányát. - Elemében akkor van, mikor olyan festőknek, mint Gulácsy és Csontváry furcsaságait rajzolja, kedvesen és frissen, bursikóz modorban, de persze, olykor itt is túllő a célon, mintha azt gondolná: „bolondokról írok, bolondozhatok". De akárhogy is, jó, hogy ezek a visszaemlékezések föl vannak jegyezve. S ha csak emlékezések volnának, nagyon jó volna. Valósággal pirulásra késztet azonban, mikor egész korszakot egy szóval intéz el, ami nagyon megtetszett neki. Skizofréniás! C'est le mot.

9 Csizmadia és kéjgáz. 260