Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

nan, hogy az impresszionizmusnak ez a „természet" a témája, a régi művészeteké pedig az övék. Szóval a különbség, a forma különbsége, itt is a téma „tartalmából" ered. Ez meg az irónia poénje. (Amivel nem kell odáig lőni, mint szoktak, hogy következésképpen az impresszionista kép formája ugyanolyan értelemben „kompozíció", mint a régieké; mert ha minden formára azt mondjuk, hogy „kompozíció", akkor ennek a szónak nincs többé értelme; ha pedig meghatározott értelemben alkalmazzuk a régiekre, akkor nem illik az impresszionista képre; a régiek kompozíciója az, hogy a művész komponál, nem pedig „benyomást" „ad vissza" - már magában sajátlagos világnézeti állásfoglalás a világhoz, s az impresszionista kép-struktúrával semmi köze. Az impresszionista konstruál - s innen a félreértés -, de ez még nem a régiek értelmében komponálás.) Ebből érthető most már, hogy az impresszionizmus valamely kor művészete, nem pedig valami abszolút és örök művészet, melybe csak az egyéniségek viszik bele a különbségeket. (Mert az impresszionisták elmélete szerint ilyennek kellene lennie. Megtalálván a természetet, mint gondolták, most már örökké csak eléje kellene állani, s „visszaadni" kinek-kinek az egyénisége szerint.) Korszaké: abból a világnézetből veszi eredetét, mely a XIX. század második felének sajátja - nem pedig a művészet ideájából, a forma lényegéből, mit az impresszionisták nem is sokat bolygattak; és bizony még csak nem is a természet vagy a vászon előtt állva fogant meg ott csak megszületett -, csíráját a művészek lelke és szeme már magában hordozva vitte oda, mert ahhoz az egész korszakhoz tartozik és jellemzője, melynek éppen az impresszionizmus a művészete. Meghatározott korszaké tehát - mely még ma is tart. Mert ne áltassuk magunkat illúziókkal: az impresszionizmuson túlhaladni törekvő erőfeszítések még nem jelentik azt, hogy az impresszionizmus csakugyan el is múlt már. Idejét múlta, de még nem múlt el, mert nincs helyette más. Az uralkodó világnézet még mindig az impresszionizmus, s a művészet erőfeszítései eddig jórészt csak a külsőségeket érintették. Az impresszionizmusnak az volt az álláspontja, hogy az Én (benne: ideák, fogalmak stb.) formáló, komponáló tevékenysége ártalmára van a művészetnek a tiszta, elfogulatlan benyomásnak - , s azért lehetőleg ki kell küszöbölni; az impresszionizmus után (s ellene) következő művészet szélsőkig felszabadítja az Én tevékenységét, de itt is csak kiderül, hogy ez magában nem elég, akármilyen korlátlan és határtalan is. (A baj nem is általán, formálisan a szabadság hiányában, hanem a tartalmi meghatározottságban és kormányozottságban volt.) Mert ez a szabadság egyelőre csak formális: szabadon, korlátlanul tehetne a művész, amit akar, de az anyag, mely rendelkezésére áll, javarészt még az előző. Innen az egész anarchia. Az új forma-akarat elsősorban reakció az impresszionizmus ellen, de amin megvalósul, még az impresszionizmus szubsztanciája. S ez mutatja az absztrahált forma-akarat tehetetlenségét, éspedig formaalkotó tehetetlenségét. Hogy éppen nem közömbös, min, miben valósul meg a forma. Hanem hogy a mi egyúttal a hogyan. A posztimpresszionista irányzatok: futurizmus, kubizmus, expresszionizmus mind éppen az absztrahált formának szegénységét kiáltják az égre többé-kevésbé őszintén, s eszerint többé-kevésbé kétségbeesetten. Szegénységét, mely nem a régieké, az ún. „primitíveké" - akikkel nem szabad összetéveszteni, kiknek szegénysége olyan, „amilyeneké az Isten országa", szóval egészen benne van a világ, csak egysze250