Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
rá őket magukat, vagy legfeljebb mellesleg és kivételesen, s amikor, igen kevés kivétellel, sohasem foglalkoztak művészettel? Mert valaki pl. rajztanárrá lehet anélkül, hogy csak valaha is szorosabb érintkezésbe lépett volna a művészettel. Azt mondhatná valaki: a gyerekek tanításához vajon olyan nagy műértőnek kelle lenni? Nem túlzás-e ez a követelmény? Azt mondom: nagyobb műértőnek, mint a kritikusoknak, mert a kritikus felnőtteknek - ha nem is mindig nagykorúaknak ír, s akinek nem tetszik, rá se hederít vagy ellene mond, továbbá a felnőtteken már nem sok rontanivaló van, a tanár azonban gyerekekre hat, friss agyvelőkre és fogékony lelkekre, amelyekbe, hogyha hamis dolgokat plántál, kevés kilátás van rá, hogy azokat az élet onnan idővel kigyomlálja. A mai gyerek szörnyű művészietlen környezetben születik s nő föl, amely hat reá s lényévé válik. A szüleitől nem várhatni, hogy e környezet hatását valamiképp ellensúlyozzák, hiszen a szülei maguk is tagjai e rettenetes környezetet létrehozó modern társadalomnak. Úgyhogy minden a tanár vállára szakad. Nem kell-e hát neki, akinek kezébe az új nemzedék megmintázásának feladata van letéve, az igazi kultúra megértésétől áthatott, a mai társadalomból úgyszólván kiszakadt embernek lennie? Nem nagy tudásra, nem sok ismeretre, nem kritikai tehetségre van szüksége; senki sem kívánhatja a tanároktól, Lemaitre-ek vagy Fiedlerek 1 legyenek. De néhány alapvető eszmének birtokában kell lenniök, ha mégoly kevés is az, de az a néhány tiszta és értékes legyen; ment a mai fejekben kisértő kultúr-hazugságoktól és babonáktól. Nos, ha műértésre a szó szoros és teljes értelmében nem lehet tanárokat nevelni, talán lehet erre a pár ideára, amelyet hivatottak továbbadni, vagy átélvén és gazdagítván őket, vagy ha erre nem képesek, hát azon mód, mint a matematikai és fizikai igazságokat. Mert a művészethez való viszonylatnak, minden szubjektivizmus mellett, vannak megbonthatatlan, objektív szempontjai, amelyeknek ismeretére úgyahogy tán meg lehet tanítani azokat, akiknek hivatásuk, hogy e szempontokat fogékony lelkekbe elvessék. Ezek nélkül a szempontok nélkül meg se lehet moccanni, de viszont éppen ezekhez meglehetősen nehéz eljutni. A művészettel való intenzív foglalkozás az elérésük föltétele, s amíg valaki nincsen birtokukban, joga van kritikákat írni a sajtó-anarchia idején, de nincs joga gyerekeket tévútra vezetni, ahonnan senki sem tudja letéríteni őket, ha megemberesedtek. Szóval úgy áll a dolog, hogy minél elemibb ismeretekkel foglalkozunk s minél fejletlenebb lényeket avatunk beléjük, annál tökéletesebben kell tisztában lenni a feladatunkkal. Az iskolákban a művészetre való oktatásnak kérdését elkerülhetetlenül s mindenkor megelőzi tehát az oktatók nevelésének kérdése; egyiket a másik nélkül teljesen lehetetlen megoldani. Hogy e kérdés ilyen kategorikus, meg nem alkuvó formában, ahogy én itt fölvetettem, egyáltalán megoldható-e, annak eldöntése nem ide s nem énrám tartozik. A teoretikus eleget tett hivatásának, amikor a kérdéseket megvilágította. Ami továbbá a módszert illeti, annak kérdése éppoly megoldatlan, mint ahogy hiányzanak a rátermett oktatók, és, szerintem legalább, még egyáltalán föl sem vettetett. S amíg föl nem vetették s amíg a helyes módszert meg nem találták, hogy lehet addig kísérleteket tenni? Avagy azt hiszik, hogy a helyes módszer a helytelen kísérletekből majd magától kialakul? Minden tudománynak sorsa a módszeren 154
