Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
Kéziratban fennmaradt írások
melyekben az elnyomott orosz muzsik először jelenik meg mint érző és mélyen érző szívvel és lélekkel megáldott lény a nagyvilág előtt; még inkább jellemző regényeire, melyek az orosz társadalomnak tipikus alakjait vagy nevezetes fordulópontjait és átmeneti időszakait rajzolják meg. Rudin című regényében a korszak elevenjébe vág: a nagy tervek, a lelkesedés, a gyönyörű szándékok bukását látjuk a mindennapi élet megmásíthatatlan valóságán. Egyfelől a cselekvőképessége híján nyomorultul elvesző fantaszta, másfelől a korlátolt, de az élet dolgaiban járatos boldogulok- az egész korszak keserű, sivár, groteszk drámája ez. A korszak nagy jelszava: a haladás, ahogy az ideológok értették, a tulaj donképpvaló szomorú hőse ennek a regénynek. A Nemesi fészek-ben, melynek rendkívül delikát kézzel megrajzolt szerelmi történetében jelentékenyen több szerep jut az úgynevezett általánosan emberi motívumoknak, egészen más típussal ismerkedünk meg: a jobbágyi rendszer következtében magát a legelőkelőbb szellemi és lelki kultúrának szentelhető, a valóságtól elmaradt, immár elmúló félben lévő ősi birtokos típusával. Az Apák és fiúk a hatvanas évekbe visz át. Témája a meg nem értés és az ellentét a kor pozitív szellemű, minden ideológiának és tekintélynek hadat üzenő ifjúsága s a negyvenes évek elméleti emberei között. Az a históriai jelenség és fogalom, mely oly fontos tényező az akkori s az azután következő orosz életben, ebben a regényben kapja meg adekvát és világszerte ismert nevét, s ez: nihilizmus. Turgenyewel válik az orosz regény teljesen európaivá, az ő egyetemes hatása révén viszonozza elsőízben azt a hatást, melyet a nyugati népek irodalmától kapott. Tetőpontját azonban abban az íróban éri el, akinek hatása csak később következik be és mindmáig növekvőben van, ez az író a legoroszabb mindnyájuk között, Dosztojevszkij (1821-1881; főbb művei: Szegény emberek 1846; Megalázottak és elnyomottak 1862; Bűn és bűnhődés, 1866; Az idióta, 1868; Démonok 1871-1872; A Karamazovok 1879-1880 stb.). Dosztojevszkij alakja azokéhoz a nagy egyházatyákéhoz hasonlatos, akik, mint Szent Ágoston, vallásuk fejlődésének még forrongó idejében átélik a hagyománynak minden részletét, a maguk egyéni tapasztalatával és küzdelmével jutnak az általános tételek birtokába és az öröklött vallást a maguk személyiségének átalakító erejével gazdagítva hagyják hátra maguk után. Nem új vallás alapítója, hanem a már meglévő és közös vallásnak mindenkinél mélyebb átélője és tudatossá tevője. A közös és hagyományszerű vallás, melybe Dosztojevszkij beleszületik, az orosz népnek - tehát nem a papságnak s az „intelligenciának" evangéliumi vallása. Az az egészen sajátszerű szellemi világ, mely a krisztusi evangéliumnak a nagy szláv népbe való beoltásából évszázadokon kialakult. Helyesebben kialakul, mert Dosztojevszkijnek úgyszólván minden témája valamely egyszerű evangéliumi tétel spontán újjászületésének demonstrálása. Anélkül, hogy ennek a demonstrálásnak vallási színezete vagy kenetes íze lenne (mint utána Tolsztojnál). Az Evangéliumról magáról jóformán szó sem esik. Ennek a népnek szinte szüksége sincs az Evangéliumra, mert minden órában magától fölfedezi, szüntelenül tovább írja. Amiről szó esik, az a nép, az ő tulajdonságaival, lelki igényeivel s a benne történő külső és belső események. Az író arra a szükségszerűségre utal, mellyel ez a nép ilyen és ilyen tulajdonságok folytán, ilyen és ilyen események során eljut a maga evangéliumának igazságaihoz. Ami kétezer év előtt vagy négyezer év előtt történt, az ma is megtörténhet és meg is történik ebben a népben mindennap. Szükségsze367
