Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
Kéziratban fennmaradt írások
rűképpen fel kell fedeznie a könyörület, az alázat és a szenvedés vallását, anélkül, hogy tudná, hogy ezek az erények vallásos erények és isteni paranccsal kanonizáltak. „Szenvedni akarok" - ez Dosztojevszkij alakjai között igen soknak az alapmotívuma. Kiért? miért szenvedni? - mindegy. A fő a szenvedés, melynek megváltó erejét atavisztikusan érzi és egyénileg kipróbálni akarja az ember - és beleveti magát a fanatikusan, mindenének, az életének feláldozásával. Akit a szenvedés istene kiválaszt és elhí, az többet se kérd, se lát, hanem megy a célja felé. A legegyszerűbb megismeréshez, a legegyszerűbb lelki attitűdhöz, a legegyszerűbb gesztushoz gyakran a legkörülményesebb úton, a legbizonytalanabb tapogatódzások után jut el az ember. Hogy Raszkolnyikov megértse az emberi szenvedés jelentőségét, hogy leboruljon ez előtt a szenvedés előtt, hogy eljusson ahhoz a megismeréshez és ahhoz a gesztushoz, mely életének tudattalanul a célja, ahhoz ölnie kell, gyötörnie magát s az egyetlen embert, akit szeret, mindent föláldoznia, mindent elhagynia. Nem megtérő bűnös ő, akit a lelkiismeretfurdalás kínoz és megtisztít: valamely örök törvénynek mártírja ő, aki a maga és mindenki számára „fölfödözi", „megkísérletezi" a törvény érvényét. Az Idióta szintén az örök törvény érvényéről szól: bárhogy alakul is a világ, ha valaki ennek a törvénynek tökéletes szolgája, akkor minden átalakul körülötte, és megindul a kísérlet processzusa széles rétegekben. A görög tragédiákban uralkodó kérlelhetetlen szükségszerűség Dosztojevszkij epikájának lényege: a keresztyén, helyesebben a szláv nép vallásában sorsszerűen érvényesülő törvény. Mint az orosz nép lelki életének általában, úgy a regénynek fejlődése történetében Dosztojevszkij nem „megalapító", hanem mindennek újra problematikussá tevője, mindennek „megkísérletezője" és elmélyítője. Epikai formájához oly módon jut el, mint emberei a maguk igazságához. Es mint ahogy azok felfedeznék az evangéliumot, ha még nem volna, úgy nála megszületnék az epikai forma, ha még meg nem született volna. Mert a maga egyéni formája - az örök lelki momentumok kialakulásának szükségszerűségét és a kialakulás processzusának minden mozzanatában egyöntetűen működő isteni akaratot és népi fátumot kifejező forma - maga az epika örök formája. Első pillanatra és felületes összehasonlításra sok rokon vonást fedezhetni fel Dosztojevszkij és a nagy orosz regényírók sorában a legutolsó, Tolsztoj Leo között (1828-1910; főbb művei: Háború és béke, 1865-1869; Anna Karenina, 1874-1876; Feltámadás, 1897 stb.). Mint Dosztojevszkijnál, úgy nála is elhatározó jelentőségűek a vallási momentumok, az Evangélium, a könyörület, az alázat és a szenvedés megváltó erejébe vetett hit; az együgyűek és az elnyomottak iránt való szimpátia; a gyökeres emberi átalakulások izgató kérdésével való szünetlen foglalkozás. E nagy általánosság keretein belül azonban, melyek könnyen alkalmazhatók más kor és más nemzet íróira és gondolkodóira is, lényeges különbséget, sőt ellentétet találunk közöttük. Dosztojevszkij, mint láttuk, annak az örök processzusnak megformáló művésze, mellyel az örök emberi meggyőződések, világnézeti formák és lelki attitűdök szükségképp újra meg újra megszületnek, nevezetesen abban a népben, mely az új Evangélium létrehozására, helyesebben az örök Evangélium szakadatlan létrehozására, hivatott; Tolsztoj szerint az Evangélium, a világot meghódító szó, már készen megvan, csak meg kell találni, el kell fogadni és alkalmazni kell. Dosztojevszkijnél minden momentum szükségszerű és jelentőségteljes, az ún. bűn, 368
