Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

illetőleg eltörpülésének módját, elközépszerűsödését és értéke alászállását: mire támaszthatja ő reménységét, ha nem - új filozófusokra, szellemekre, akik elég erősek és eredetiek ahhoz, hogy megadják a lökést a maiakkal ellentétes értékelésekre és „örök értékek" fölforgatására, átváltására; előfutárokra, a jövő embereire, akik a jelenben meg tudják lódítani a kormányrudat, mely évezredek akaratát új utakra tereli. Meg kell tanítani az embert arra, hogy jövője az akaratának kezébe van téve, az akaratától függ, elő kell készíteni nagy kockázatokat és tenyésztő, nevelő egyetemes kísérleteket, hogy vége szakadjon az esztelenség és véletlen szörnyű uralmának, melynek eddig „történelem" vaia a neve - a „többség" abszurd fogalma ennek csak utolsó formája - ehhez előbb-utóbb a filozófusok és parancsolok új fajtájára lesz szükség, akiknek színe előtt a földön valaha élt minden rejtett, félelmes és jóakaró szellem sápadtnak és törpének fog bizonyulni. Ilyen vezérek képe lebeg a mi szemünk előtt - mondja Nietzsche. A körülmények, amelyeket létrejöttük érdekében részben meg kell teremteni, részben kihasználni; a sejtelmes utak és kísérletek, miknek révén az ember lelke oly magaslatra és hatalomra emelkednék, hogy e föladatok kényszerét átérezze; az értékek átfordítása, melynek új nyomása és pörölye megacélozza a lelkiismeretet, ércbe öntse az ember szívét, hogy ekkora felelősség súlyát viselni tudja; másfelől az ilyen vezetők szükséges volta, a borzasztó veszély, hogy nem jelennének meg vagy balul ütnének ki és elfajulnának - ezek Nietzschének gondjai és sötét aggodalmai. Mert micsoda fogható ahhoz a sajgó fájdalomhoz, látni, sejteni, megérezni csak egyszer is, hogy mint téved le útjáról és fajul el egy rendkívüli ember: aki azonban ritka szemmel látja az egyetemes veszélyt, hogy maga „az ember" elfajul, aki fölismerte a szörnyű véletlent, mely eleddig az ember jövőjével játszott -se játékba semmilyen kéz se nyúlt bele soha, még „Isten ujja" sem -, aki kitalálta a végzetet, mely a „modern eszmék" bárgyú gyanútlanságában és vak bizalmában rejtőzik: azt aggodalom szorongatja, melyhez semmilyen se fogható - hiszen egy szempillantással belátja, mi mindent lehetne még nevelni az emberből erőinek és föladatainak kedvező egybefogásával és fokozásával, teljesen tudatában van annak, hogy az ember még telve van a legnagyobb lehetőségekkel, és hogy mily gyakran állt már az ember rejtelmes elhatározások és új irányok válaszútján: - fájdalmas emlékeiből még inkább tudja, hogy eddig mily nyomorúságos dolgokon tört meg, tört ketté, zuhant alá szánalmasan a növekvőben lévő nagyság. Az ember egyetemes elfajulása, le egész a mai szocialista tökfilkók és agyalágyultak „jövő emberéig"- az eszményükig! - az embernek tökéletes nyájba való állattá korcsosulása és törpülése (vagy, ahogy ők mondják, a „szabad társadalom" emberévé), az embernek az egyenlő jogok és igények baromfiává való állatosodása, kétségkívül - mindez lehetséges! Aki végiggondolta valaha ezt a lehetőséget, mondja Nietzsche, egy undorral többet érez, mint felebarátai - s talán egy új föladattal is többet! - A lehetőségeket, melyek az emberiségben lappanganak, meg kell hódítanunk. Az emberiséget új utakra, új fejlődés felé, mai állapota fölé kell vezetnünk. Hogyan? Egy új tannal, egy új filozófiával, mely az erőnek, hatalomnak, fölkelő életnek filozófiája legyen - egy új ideállal. Minden fejlődésünk élén egy ideálkép lebeg, a fantázia alkotása: a valódi fejlődést nem ismerjük - mondja Nietzsche. Nekünk kell megteremtenünk ezt a képet. Az embernek s az emberiségnek története ismeretlen megy végbe, de az ideálképekben s történetükben mintha magát a fejlődést 69