Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
látnók. A tudomány nem teremtheti meg őket, de legfőbb tápláléka az őket szülő ösztönnek: idővel irtózunk minden bizonytalanságtól és koholmánytól, s ez a félelem és undor sarkallja a tudományt. A mondott költői ösztönnek ki kell találnia, nem képzelődnie, valóságos elemekből valami ismeretlen dolgot kitalálnia: szüksége van a tudományra, szóval a biztos és valószínű dolgok összességére, hogy ezzel az anyaggal költőileg alkothasson. A tudománynak ezen kitaláló, költői, alkotó ösztön szolgálatába kell szegődnie: tételeinek biztosságával táplálnia kell azt. Ekként rója Nietzsche a filozófiára a legnagyobb feladatot, mely valaha reá nehezedett: reá rója ma, amikor a filozófia a tudományokkal szemben jóformán minden hatalmát elvesztette: kezébe teszi az emberiség jövendőjét. És vállára a legnagyobb felelősséget. # Nietzsche egy új ideálnak szükségét hirdeti (és meg is teremti). Ami ezt követeli tőle: a tizenkilencedik század nagy terméketlensége. Az utolsó század nem hozott valóban új ideált. Szaporította a tudományt, fölhalmozta a tudást, sokat dolgozott, fölfedezett, összehordott - de egy eleven, vezető, új ideálnak nem tudott életet adni. Ezért mondja Zarathustra a máról: Ilyen tarkabarkaságot még sohase láttam! - Nevettem, egyre nevettem, bár remegett a lábam, de még a szívem is: hisz ez a festékes köcsögök hazája! - mondtam. - Minden kor és minden nép tekint ki tarkán fátylatok mögül; minden erkölcs és minden hit beszél összevissza taglejtéstekből! - - Valahány kor, mind ott hangoskodik egymással a lelketekben; de minden kornak álma és fecsegése valóságosabb volt, mint a ti ébrenlétetek! Terméketlenek vagytok: ezért hiányzik belőletek a hit. Akinek teremtenie kellett, még mindig megvoltak a látnokálmai és csillagjelei - és hitt a hitben! -Én már csak a gyermekeim hónát szeretem, a fölfedezetlen, a messzi tengeren várót: feléje fordítom vitorláimat, s már csak ezt keresem. - Legtovább reménykedett Nietzsche a német zenében s egy új tragikus kultúrában. Kora azonban keservesen cserbenhagyta. Ekkor olyan ideált teremtett, mellyel rácáfolt a maga idejére, s túljárt törekvésein: az erősebb embertípust, melyben mindannyiunk erői szintetikusan egyesüljenek. Nietzsche újra „korszerűtlen" lőn, de mélyebb értelemben, mint valaha. Mind bizonyosabbá vált előtte, hogy a filozófus, a holnap és holnapután szükségszerű embere, mindenkor ellentétben volt a mával, abban kellett lennie: ellensége mindenha a ma eszménye volt. Az emberiség rendkívüli fejlesztői, kiket filozófusoknak hívnak, eddig abban látták föladatukat, egy súlyos, önkéntelen, kikerülhetetlen föladat nagyságát, hogy koruk rossz lelkiismeretévé váljanak. Azzal, hogy épp koruk erényeit boncolták fel elevenen, elárulták legbensőbb titkukat és céljukat: megismerni az ember nagyságának új föltételeit, fölfedezni a hozzávezető új, járatlan utakat. Ma, a „modern eszmék" világában, mely mindenkit valamely „specialitás" odújába szeretne száműzni, a filozófus - veleszületett korszerűtlenségénél fogva - kénytelen az ember nagyságát, a „nagyság" fogalmát az emberi szellem sokoldalúságába, teljes kifejtésébe, vagy egészébe helyezni; sőt aszerint állapítani meg az ember értékét és rangját, mennyit és mi mindent bír elviselni, mekkora felelősséget képes magára venni. A kor ízlése és erénye ma az akaratot gyöngíti és lágyítja, mi sem oly időszerű, 70
