Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
de hát akkor mi értelme van az életnek? La vie pour la vie? 1 4 Nem ugyanolyan szószaporítás ez és contradictio in adjecto, 1 5 mint a Wille zum Leben? 1 6 - Szerintünk az életnek már a priori erősnek, hatalmasnak kell lennie, olyannak, melynek nincs szüksége stimulánsra - hogy művészet fakadjon belőle. Nem ezt tanítják-e éppen a görögök s a renaissance? Az élet a művészet előföltétele, az élet szüli magából a művészetet - hogy stimulálja hát a későbben jött a korábban meglévőt? Ma talán éppen azért nincs művészet, igazi nagy művészet, mert az életnek stimulánsra van szüksége, s a művészetnek nietzschei fölfogása jellemző a mi korunkra. Művészi korokban ismeretlen az ilyen fölfogás, de ellentétben is van velük. - Nietzsche a művészettől apránként mind elvette a művészi föladatokat, s életföladatokat, súlyos élethivatást rótt rá. Mérhetetlen optimizmussal megszabta a művészet és költészet kötelességeit évszázadokra, a jövő útmutatójának nevezte ki. A művészetnek az emberen magán, a szép emberpéldányon kell dolgoznia, kikeresnie, kiszimatolnia a kedvező körülményeket a szép nagy lélek számára, őt segítenie, emelnie, előrevinnie, nevelnie; a kiváló emberpéldány érdekében a tudásnak és művészetnek új egységbe kell olvadniok, rajta közösen munkálkodniok. Mi ez, ha nem művészeti utilitarizmus az élet érdekében? A művészetre nagy föladat hárul ugyan, de kisül, hogy maga a művészet, mely műalkotásokat termel, fölösleges fényűzés és meghaladott álláspont. A művészet ekképp áldozatul esik az életnek. A művészetnek eleven embereket kell termelnie, nem műalkotásokat, a legelső, a legfőbb műalkotás az ember, a többi mellékes. Ez az esztétika - Isten-esztétika, mert az emberről mint műalkotásról csak egy művész-isten föltételezése mellett lehet szó. Csak az Isten számára lehet műalkotás az ember. De amikor a mi művészetünkről beszélünk, a mi műalkotásainkat kell szem előtt tartanunk. Az emberi művészet esztétikájába így belékeverni metafizikát, mely a világ létének nyitját feszegeti - végzetes összekeverése a fogalmaknak. Esztétikát arra a zseniális ötletre nem lehet építeni, hogy az ember is műalkotás. Viszont az Isten alkotásmódjának esztétikáját hogy csinálhatnók meg mi úgy, hogy az ne legyen a legnaivabb antropomorfizmus? Nietzsche azonban úgy is gondolta a dolgot, hogy az embernek magának kell az emberen dolgoznia, mint műalkotáson - ez a probléma filozófiájának más fejezetébe tartozik. Természetesen itt már rég túljárunk a művészet esztétikáján, mert ilyen módon teljesen el kell mosnunk a határt élet és művészet között; ez az út a művészetben egy magosabb rendű, ideális naturalizmushoz vezet, amely mégiscsak naturalizmus. Szóval a művészet ebben a játékban a rövidebbet húzza. Hogy mi jut ki az életnek s az embernek magának, arról később lesz szó. Visszatérve a Tragédia eredetéhez - Nietzsche később úgy látta ezt a művét, hogy tulajdonképpen „Görögség és pesszimizmus" címet kellett volna adni neki, mely kizárt volna minden félreértést. Mikor már nem esztétikai problémák érdekelték, hanem magáé az életé, az élésre érdemes életé, s amikor már csak a pesszimizmus legyőzését látta Dionysosban, az örök élet szimbólumában. Mi maradt meg ekkor könyvéből értékes gondolat a számára? Hogy a pesszimizmus, mint a nemlét vágya, képtelenség: csak jobblétre való vágya van az embernek. Hogy az akarat a nemakarást, a nemlétet akarja, lehetetlenség. Schopenhauerrel egyenes ellentétben, aki szerint a művészet, a vallás, a filozófia váltja meg az embert az akarattól és juttatja a boldog semmibe, Nietzsche azt tanítja, hogy a művészet biztos pozitívum a csábító 30
