Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
Nirvána megkívánása ellen. Az élet egyetlen lehetősége a művészetben van, különben elfordul az ember az élettől, megtagadja. A világot csak esztétikai szemlélete igazolja. Az erős ember a tragikus mítoszt kívánja élete alapjául, a tragikus vallást, a pesszimista vallást, szemben a tudományos ember optimizmusával, az avTT]pco7t:o£ iTjECOpGitxói;, 1 7 derűjével. Dionysos vezette Nietzschét, tanította meg arra, hogy hogy végeztek a görögök pesszimizmusukkal, hogyan győzték le, s Dionysos a tragédiával bizonyította be neki, hogy a görögök nem voltak élettagadó pesszimisták. Nietzschének talán fülébe csönghettek az agg Oidipus szavai (Oidipus Kolonosban), a saját szemeit kivájt, a legnagyobb borzalmakat átélt, a világ legszerencsétlenebb emberének bámulatos szavai: oò yàp av xaxax;, oú5' 0)5' eyovxE^, q3piEV, EI XEp7tótptE0a, 1 8 amely szavak emlékeztetnek a metafizikai vigaszra, melyet Nietzsche olvasott ki a tragédiából: „az élet a dolgok mélyén, a jelenségek minden változása s az egyén pusztulása mellett, győzhetlenül hatalmas és örömmel teljes". A görög tragédia csak a pesszimizmus alapján érthető, a görögségnek legszebb diadala, nagyságának nyitja pedig a pesszimizmus legyőzése-ebből a gondolatpárosodásból hajtott ki Nietzsche számára a lét értékének nagy kérdése. Egy új pesszimizmust kellett lelnie, mellyel megmagyarázhatta a görög élet és művészet jelenségeit. A pesszimizmus szükségképp a hanyatlást jelenti-e, elkorcsosulást, korhadást, az ösztönök elfáradását és gyöngülését? mint ahogy jelentette az indusoknál, s ahogy jelenti nálunk modern embereknél és európaiaknál? Van-e pesszimizmusa az erőnekl Van-e eset arra, hogy az ember jólétből, túláradó egészségből, életerejének teljességében intellektuálisan vonzódjék a lét rideg, kegyetlen, gonosz, kétséges voltához? A túlbőség is rejt-e vajon magában szenvedést? Ezekre a kérdésekre Dionysos felelt meg Nietzschének, a frissességtől duzzadó, életerőtől széjjelvetődő, féktelen, ellenállhatlan dionysosi tünemény, melynek termékenyítő hatalmától szünetlenül élet fakad, inspiráció árad, művészetek pattannak ki, kultúra tenyészik. És ugyancsak Dionysos mellett, a ragyogó, örökifjú Dionysos mellett ismerte föl a görög bomlás eszközét, a tipikus dekadenst, a sorvadó élet visszataszító megtestesülését, Sókratést, a termékeny ösztön meddő gyilkosát, a magától sarjadó szűz élet eltipróját. Az „ész" az ösztön ellen! Az értelem, a mindenáron való tudatosság veszedelmes életgyilkos hatalom. A tragédia, Dionysos művészete, a sókratési optimista dialektikán és etikán ment tönkre; ami annyit jelent: a zenedráma a zene híján múlt ki. Sókratés megölte Dionysost, az ész megölte az ösztönt, a dialógus, a dialektika a zenét. Nietzsche rátartott arra, hogy ő látta meg először a tulajdonképpeni ellentétet: az elfajuló ösztönt, mely az élet ellen fordul föld alatti bosszúvággyal (- keresztyénség, Schopenhauer filozófiája, bizonyos tekintetben már Platón filozófiája, az egész idealizmus), és a teliségből, bőségből, túlságból származó formáját a legmagosabb igenlésnek, életelfogadásnak, a fönntartás nélkül való igenlésnek, elfogadását magának a szenvedésnek, a bűnnek, a lét minden kérdéses, veszélyes dolgának. Azzal, hogy Sókratésben fölismerte a dekadenst, a morált magát dekadencia-tünetnek bélyegezte, ami meglehetős új módja a látásnak. Ezzel túljárt az intellektuális és erkölcsi optimizmus és pesszimizmus kongó fogalmain, reátámadt minden nihilisztikus hajlamra, fölismerte az egészséges, szűzi, fertőzetlen élet értékét, s rajongó lelkesedéssel állt be Dionysos ujjongó thiasosába, 1 9 hogy ménad 20 -lelkének egész forróságával, kicsapongásával, viharzó, tragikus zenéjével hirdesse 31
