Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
Kéziratban fennmaradt írások
hanem szeretetre is, nemcsak szeretetre, hanem isteni kegyelemre is. Virgilio (ész és szeretet) vezeti mindaddig, amíg minden földi szennytől megtisztulva s mindent levezekelve Beatrice veszi át (a hitté magasztosult ész, a malaszttá magasztosult szeretet). E segítséggel kilép a tudatlanság és tévelygés vadonjából s a tudás útjára tér: a túlvilágba, az etikai és morális világba. Előbb a pokolba jut, s megismeri a rosszat természete, fajtái s hatásai szerint. Innen a purgatóriumba megy át, ahol még él a rossznak emléke s ösztöne; megismervén önnön állapotát, megbánván s megtisztulván szabaddá válik a test s a bűn kötelékeitől. Ezzel az ártatlanság állapotába tér meg, melyben az eredendő bűn előtt volt az ember, s meglátja a földi paradicsomot s Beatricét: a hitet és isteni gráciát. Az ő vezetésével fölmegy a paradicsomba (eléri a lélek boldogságának, üdvének állapotát), fokról fokra fölemelkedik Isten megismeréséig és szeretetéig, az üdvözítő kontemplációig, s az isteni és emberi lényeg ezen eggyé válásában eléri létének célját, sorsa beteljesül és lezárul. Dante nemcsak az egyes emberi lelket szimbolizálja, hanem egyúttal az egész emberi társadalmat is. A társadalom megváltódása ugyanúgy történik, mint az egyéneké. Az anyagiság szolgálatában élő társadalom nem más, mint egyenetlenség, anarchia, a tudatlanság és tévelygés fészke. S miként az ember nem éri el a békét, hacsak le nem győzi a testet s nem engedelmeskedik az észnek, úgy a társadalomban nem jöhet létre az egyetértés, ha nem engedelmeskedik valamely legfőbb kormányzónak (a császárnak), aki érvényt szerez a törvénynek - az észnek - s vezérli és fékezi az appetitust. Amit Dante a Vita Nuova zárósoraiban megígért, hogy még majd oly módon fog szólni az imádott nőről, mint ahogy még nőről sohasem szóltak, teljes mértékben beváltotta a Commediában. Beatrice a szentek szentjévé válik, akinek a paradicsomban az egyház legnagyobb személyiségei sorában van helye, az Istennek s a Szűznek közelében. Elhagyja kiváltságos helyét, hogy leszálljon a Limbóba s Virgiliót felszólítsa Dante megmentésére, majd maga is megjelenik a földi paradicsomban, hogy onnan a földi boldogságot és tökéletességet elért embert és emberiséget tovább vezesse az isten színe elé. Mi lehet más, mint a teológiának, az isteni tudománynak és revelációnak szimbóluma, egyben e tudomány letéteményesének, az ideális egyháznak, az egyházi tekintélynek jelképe? Hiszen akkor jelenik meg, amikor a filozófia, a természetes ész (Virgilio) már eleget tett hivatásának, viszont ez észt is ő ébresztette föl? Kétségtelen, hogy Beatrice ilyen szimbólum. De - Virgilióhoz hasonlóan - több is annál. Transzcendens valósággá válik, minden emberi dolog fölé emelkedik, s mégis a legmagasztosabb pillanatban megnyilatkozik benne a nő, természetesen a fölmagasztosult, tökéletes, isteni nő, de mégis olyan, akivel a földi ember, Dante, megrendítően emberi szavakat vált. Az absztrakció nem vált puszta fogalommá. Dante nemcsak az eszével viszonylik hozzá, hanem a szívével is, és minél magasabban van a nő, annál forróbban, szenvedélyesebben kívánja tiszta, szent buzgalommal és szenvedéllyel. Az „amor intellectualis Dei"-ben, 2 9 melynek Beatrice a jelképe, még benne van emléke a földi találkozásnak, annak emléke, hogy őket az első látás eljegyezte örökre. Az egész költemény beosztása és fölépítése szigorúan architektonikus és szimbolikus, a számszimbolikán alapuló. Már a Vita Nuovában, mint láttuk, Dante minden lelki momentumot s eseményt a misztikus hármas számmal hozott vonatkozásba, 235
