Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
Kéziratban fennmaradt írások
do Cavalcanti honosította meg, Danténak legmeghittebb barátja s egyúttal a dolce stil nouvónak Dante mellett legkiválóbb képviselője. Cavalcanti hatása végigvonul Dante költészetének első felén, a Vita Nuován s a Convivión, s a Divina Commedia nyelvének tisztaságában, a filozófiai fogalmak költői tárgyalásának módszerében is tagadhatatlan érdeme van. A dolce stil nuovóban fellépő összes életelemeknek, érzelmi és gondolati életnek, a filozófiai és misztikus tendenciának, az újplatonizmusnak mintegy gyűjtőmedencéje, legteljesebb megtestesülése s egyben tetőpontja Dante Vita Nuová-ja. Benne együtt van a dolce stil nuovo kezdete és vége; a maga részéről lezárja a mozgalmat, mivel önmagán túl utal, új régiókba, ahová nagyobbszerű koncepció, az ideálnak tisztább megértése és fölmagasztalása vezet. Lelke ennek a költészetnek Beatrice alakja, az ő alakjának élete, átalakulásai. Dante Beatricéje a Vita Nuovában hasonlít a trubadúrok s az új olasz költők fölmagasztalt nőalakjaihoz, csakhogy egyfelől még magasabbra emelkedett, másfelől közelebb jött az ember szívéhez, mint azok. Kétségtelen, hogy Dante, mint elődei, valóságos nőből indul ki, akinek alakja azonban fokozatosan magasztosul, minden nőiesség teljévé s tökélyévé válik, majd égből szállt angyallá, akit a mennyeiek irigyelnek a földtől, akinek nincs a földön helye, akinek puszta jelenléte és látása megnemesíti az embereket, isten küldöttévé, úgyhogy végül már megcsillan feje körül a Commedia Beatricéjének glóriája, azé, aki mint az isteni tudománynak és malasztnak képe megváltja Dantét. Nemcsak egy Beatricével van tehát dolgunk, hanem többel, melyek egymásból nőnek ki, anélkül hogy egyik megtagadná a másikat: a végső Beatricében valamennyi előző benne van, a földi nő csakúgy, mint az ewig Weibliche s az isteni kegyelem szimbóluma. Mihamar túlnő azon a színvonalon, melyre Dante elődjei a nőt emelték; de újra visszahajol a földhöz, mert Beatricének viszonya Dantéhoz, minden absztraktsága és allegorikus íze ellenére, sokkal bensőbb, emberibb, közvetlenebb, mint az előző ideáloké a költőikhez. Beatrice alakja elevenebbé válik, mert a szentnek vonása járul többi ideális vonásához, a legnemesebb, legtisztább emberi vonás; és minden elvontsága és halványsága mellett valóban sorsszerűvé válik, akárcsak a végzetes szenvedélyek nője. Ez a sorsszerűség nem költői játék; végigkíséri Dante életét, s ő maga ehhez az ideálhoz való hűségével vagy hűtlenségével méri önnön erkölcsi értékét. Metafizikai és transzcendens valóság; valóság a szó legigazabb értelmében. Hogy hogy válhat egy nő, akit valaki alig néhányszor lát életében, aki másnak felesége és a más gyermekeinek anyja, akivel az illető életében alig váltott néhány szót, mindössze néhány köszöntést, aki közben meg is hal - hogy hogy válhat ez a nő a legnagyobb embernek egész életét kitöltő ideállá, a teológia és az isteni grácia szimbólumává, az a mai embernek fölöttébb érthetetlen. Dante kora azonban hozzá volt szokva az ilyen - ha nem is ily nagyméretű - fölmagasztosításhoz. Korának sajátja, hogy az empirikus világot allegóriaként értelmezze, mélyebb, benső jelentőség puszta ábrájaként; a jelenségvilág léte csak látszólagos, az igazi lét mögötte van, aki ezt kilátja belőle, az próféta, filozófus, szent, költő. A kor világnézete nagyban kezére járt annak a fantáziának, mely különben is állandóan az emberfelettit, az istenit kereste. Ami a Vita Nuova „cselekményét" illeti, az alig több a semminél. Csak azért, mert nem történik benne jóformán semmi, válhat benne minden bensőségessé, tisz223
