Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
Kéziratban fennmaradt írások
A trubadúrok rafinált szerelmi lírája kimerítette volt mind a lehetőségeket, amelyeket az őt létrehozó diszpozíció magában rejtett, s ugyanazon motívumnak mindig hidegebb, élettelenebb, mesterkéltebb és mechanikusabb variálásává süllyedt; másfelől a polgárság filozofáló és didaktikus költészete ritkán emelkedett túl a kor tudományos elveinek és ismereteinek józan allegorikus képekben való népszerűsítésén. Mindkét irány meddőségének és zsákutcához hasonlóságának mielőbb napfényre kellett kerülnie. Hogy új költészet jöjjön létre, ahhoz nem volt elég e kettőnek gépies összekombinálása: ahhoz az élet új forrásának kellett megnyílnia. Oly forrásnak, melyből a profán szerelem új irányt és új jelentőséget, a magában művészileg élettelen tudomány új célt és tartalmat merítsen. Hatalmas lendületre volt szükség, mely kiemeljen e tátongó dualizmusból oda, ahol a vágyó lélek végső feszültségében a tudást a látásban, az elragadtatásban, a legfőbb princípiumnak szerelmes magához ölelésében leli meg. Ahol szeretni annyi, mint tudni, beavatottnak lenni, minden tudás ősforrásában elmerülni. Az új vallásos mozgalom teremtette meg annak az új költészetnek lehetőségét, melynek históriai rendeltetése volt, hogy a földi szerelemből és tudásból az istenihez vezetőnek és felemelőnek művészi formája legyen. A szerelemnek, mint a legszebb életértékek foglalatjának s vele a költészetnek megváltása csak eddigi mivoltának s formájának széjjeltörésével volt elérhető, de e megváltást s a korlátoknak kitágítását csak kívülről jövő erő hozhatta meg neki. Mindannak, ami eddig volt, pusztán átmeneti momentummá kellett válnia magasabb értékek elérésében: ezek alá kellett rendelődnie, ha nem akart egyáltalán kivettetni az életből. Ahogy San Francescónak a természet minden jelensége nyitott ajtó volt, melyen át kiléphetett magából a természetből egy másik világba, úgy a földi vonzalmak legerősebbikének lépcsővé kellett válnia, melyen az ember minden földi vonzalmon túl eső szférába léphetett ki. Annak a földi életértéknek, amely a legkultiváltabb, legbecsültebb s tán a legföldibb volt, kellett magára vállalnia minden földi érték transzcendálását, a tőle való megváltást. Az új költészet életformája egyetlen szóval kifejezve: platonizmus, princípiuma a platóni Eros. Mivel a platonizmus egyesítette magában a misztikus, az aszketikus, a spekulatív és az erotikus tendenciákat, az új költészet előfeltételévé válhatott, melynek mind e tendenciák egységes formájának kellett lennie. Az aszketikus lírának, anélkül hogy hevéből, eksztatikusságából valamit veszítene, a filozofikusabb, platonisztikus felfeléemelkedéssel s végső kontemplációval kellett párosulnia, hogy az új költészet létrejöjjön. A dolce stü nuovó ban a szerelem éppoly vehemens, de egyúttal éppoly misztikus, éppoly egyetlen, de éppoly magán túl utaló, éppoly mindent feláldozó, de mindent megváltó, mint a laudák 7 szent költőiben, csakhogy gazdagabb modulációkra képes, alacsonyabbról indul, bár éppoly magasra céloz, megtartja a fokozatokat, nagyobb ellentéteket s végleteket köt össze, s éppen ezért művészi fejlődésre képesebb, s egyáltalán ezért képes a Vita Nuován és Convivión keresztül a Divina Commediához elvezetni. A Divina Commedia megkoronázása az egész periódusnak, közte s a laudák közt óriási a távolság, s mégis közeli rokonok, mivel nagyon hasonló lelki diszpozícióból fakadnak. A diszpozíciót magát pedig a laudák költői s szentjei teremtették meg. De rokonok még, mint láttuk, a túlvilágon függés s a politikai állásfoglalás dolgában. Ami fölöttébb jelentékeny az olyan költeménynél, melynek egész kerete a túl216
