Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
Kéziratban fennmaradt írások
volna, de még gondolata sem foganhatott volna meg. Mert amit az irodalmi fejlődés előtte egész a közvetlenül megelőző időig fölmutat, alig több a semminél. Mikor a költészet fejlődésének színhelye Dél-Olaszországból áttevődött KözépOlaszországba, ez az eltolódás nemcsak geográfiai változást jelentett, hanem valóban egyik világból a másikba átkelést: az udvari kultúra és lovagiasság világából a városokéba, a polgárságéba, az egyetemek tudományába. Ami az új mozgalomnak, különösen ami Bolognát, Arezzót, Firenzét illeti, általános színét megadja, az a keresztül-kasul tudományos, gyakran tudálékos törekvés. A filozófiai és morális tanköltemény e kornak speciális műfaja, amelyben természetesen a költők minden ágú - filozófiai, teológiai, asztronómiai, jogi etc. - tudásának kifejezésre kellett jutnia. A trubadúrok Olaszországba importált lovagi szerelmi költészetéből, a szicíliaiak utánozásából, a polgári költők tudálékosságából sohasem termett volna igazi költészet, ha ez irányzatok mellett nem lépett volna föl az újjászületett vallásos élmény a franciskánus mozgalom formájában, új motívumokat, új érzelmeket, új formákat hozva be vagy idézve elő. A mozgalom megindítója. Assisi Szent Ferenc (1182-1226) nemcsak Krisztus életének leghűbb követője, a krisztusi szegénységnek legtökéletesebb viselője, de egyben a leggazdagabb, legmélyebb költői temperamentumok egyike. Ami felé az egész középkor aszketizmusával és eksztázisával haladni látszik: az evangéliumi élet s a természet, a világ szeretete, az benne valósággá válik s egyben eléri tetőpontját - hasonlítván abban Dantéhoz, hogy nemcsak kezdetet, hanem egyúttal kulminációt is jelent. Vele nemcsak az evangéliumi érték átértékelése: a szegénység, alázatosság, a szenvedés fölmagasztosítása támad új életre krisztusi tisztaságban s tökéletességben, hanem ez átértékelés kiterjeszkedik az élet s a természet minden momentumára: mindennek annyiban van értéke, amennyiben istenről szól, hozzá vezet, a cél a fő, amely szentesít minden eszközt - mert minden csak eszköz, magában se jó, se rossz, csak azáltal válik azzá, hogy istenhez visz-e vagy tőle eltávolít. És így az ég madarai vagy a tó halai hatásosabb motívumai lehetnek az isten dicsőítésének, mint súlyos doktrínák. Nem mintha San Francesco panteista volna, vagy művész és esztéta, akinek a természet önmagában elég: hanem ellenkezőleg, mivel morális élete a legszigorúbb, mivel mindent önmagának felülmúlására tud fordítani és csak istenben tud igazán megnyugodni, szóval minden „kreatúrától" ment és szabad, szerethet ő mindent szabadon, zavartalanul, odaadással. Benne ezért önmagának felülmúlása, szóval a morális és vallásos tökéletesedés párhuzamos a természet szeretetének elmélyülésével, az egyik akkor éri el tetőpontját, mikor a másik: miután La Vernia hegyén a stigmákat veszi a szeráftól, miután így külsőleg is Krisztus képmásává válik, azután - közel halálához és legrettenetesebb szenvedései, krisztusi békével s örvendő szívvel viselt szenvedései között - énekli az egész természetet testvéreként köszöntő, ujjongó dalt a Laudes creaturarum-ot, a Cantico di frate Sole-t. 6 De ha San Francesco maga nem is lett volna költő, s ezt a .gyönyörű Canticót (melynek mintája Dániel könyvében, a tüzes kemencében lévő ifjak énekében s Dávid CXLVII. zsoltárjában található meg) sohasem énekelte volna el, a művészetre és költészetre való jelentősége azzal mit sem csökkenne. Az ő esetében, mint a Krisztuséban, nem a közvetlen produktivitás a fontos, hanem a végtelen megtermékenyítés. 215
