Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

volna, már él, már mozog, már tülekedik végső formájáért, melyben örökre megnyugodjon, de azt még nem érte el. Mindaz, ami benne érthető, az anyag sajátságaiból, súlyából, nehézségéből következik; nem a monumentális kompozíció s a plasztikus forma ideájából. Magától értetődő mint anyag, de nem mint szobor. A vajúdó, a nyugtalan, de saját súlya által tehetetlenségre kárhozott anyaggal szemben érzett kényelmetlenség párosul az emberben a másikkal, az első pillanatéval. Mint ahogy a szobrok nem árulják el kilétüket, nem árulják el belső ellentmondásuk eredetét. Az ember tanácstalanul áll velük szemben. Történelmi magyarázatra van szüksége. Enélkül nem képes megérteni, hogy a plasztika miért mond le eredeti céljáról, lehetőségeiről, princípiumairól. Ami a művészetben negatív, magából a művészetből meg nem érthető. Negatív az, ami rajta kívül esik: ami még nem művészet, vagy ami egyáltalán nem lehet azzá. Ami útban van feléje, vagy örökre idegen testként beléje vetődik. Donatello kora annak a forradalomnak ideje, mely a formát elválasztotta a tartalomtól. Az irodalomban látható ez leginkább. Az emberek már nem hisznek a középkori világ ideáljaiban, az új világ ideáljai még nem alakultak ki. Még mindig a régi témák járják, de már kevesen veszik komolyan őket. A téma elveszti jelentőségét, az a fontos, miként van megformálva. Ehhez járul az antik irodalom és művészet rendkívül megnövekedett ismerete. Az antik művészet tárgyköre idegen az újkori ember számára; benne mindenekelőtt a forma érdekli. Külső és belső okok a l'art pour l'art elvéhez vezették a renaissance-ot. Mellékes, hogy ez az elv nem fejeződött ki tudatosan és teoretikusan; mint világnézet, ott van a kultúra csaknem minden jelenségének mélyén. Az új tartalmat az újonnan felfedezett természet ismerete és kultusza hozza meg az irodalom és művészet számára. Egyfelől az az elv, amely szerint mindegy, miről beszél a művész, csak szép és tökéletes formában beszéljen róla (fokról fokra való érvényesülése végigkísérhető a humanistáktól Polizianóig és Ariostóig),

2 másfelől az az elv, amely szerint a természet lehető hű utánzása a művészet célja, választja el a kora renaissance művészetét a középkorétól. A természet nem pusztán kiindulópont, nem nyersanyag, amellyel a művész szuverénül bánik, hanem minden részében szent és követendő azonmód, ahogy van. A két elv nem zárta ki egymást, mint első pillanatra hinni lehetne. Kereszteződnek, összefonódnak, egymásnak alapul szolgálnak, annál inkább, mert a harmadik tényező, az antik művészet kultusza mindkettővel külön-külön és együttesen elvegyül, mintegy kötőanyagként szerepel. A szép forma és a természeti hűség feltétlen hívei egyaránt megtalálták igazolásukat az antik művészetben, amelybe mindenki beleolvasta önnön tendenciájának megvalósultságát. A XV század művészei között nincs senki, aki oly radikálisan alkalmazta s annyira a végletekig vitte volna e különböző elveket, mint a hosszú életű és termékeny Donatello. Hol ennek, hol amannak az elvnek hódolt kizárólagosan, valóságos fúriával

3 vetve utána magát, hogy azután elejtse, majd ismét felvegye több ízben; hol kiegészíteni igyekezett őket egymással, korának és egyéniségének különböző és ellentétes erőit egységbe foglalni. Sikerült-e neki a különböző törekvésekből levonni a következtetéseket, hogy azután egyiket alárendelje a másiknak, a naturalizmust felülmúlni a forma kultuszával, a formát elmélyíteni és monumentálissá tenni a tartalom jelentőségével - ez Donatello problémája. Mielőtt Donatello problémáját a maga jelentőségében és hatásában megjelenít187