Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

hetnők, általános elvi kérdést kellene megoldanunk: a tartalom és a forma egymáshoz való viszonyának kérdését. Hely hiányában csak utalhatunk rá. Az előző generáció, mely főleg technikai kérdésekkel volt elfoglalva, a l'art pour l'art esztétikai világnézetét hagyta ránk örökül. A tartalomnak és a formának felületes elválasztása azonban, amelyet készen találtunk s amelyet tudomásul vettünk, revízióra szorul. Mindenekelőtt a formának olyan definíciójára van szükség, amely nem a formai külsőségekből s a kifejezési eszközökből indul ki, hanem a tartalom és a forma töretlen egységéből. Az elmúlt generációnak és elkésett utódainak felfogása a tartalomról és formáról olcsó és vulgáris. A „mi" és a „hogyan" úgy szerepelnek egymás mellett, mint két térbeli jelenség, amelyeknek semmi közük egymáshoz. Ennek a nyers és üres formalizmusnak felülmúlásától - attól, hogy tudunk-e tartalmat adni az új művészetnek - függ a mai generáció sorsa, mint függött Donatello idején s a rákövetkező korban a költészet s a művészet sorsa, amikor pedig a nagyobb erők nagyobb száma más művészi értékekkel könnyebben kárpótolhatott volna a végső művészi követelmény kielégítetlenségéért, ha ezért egyáltalán kárpótolni lehetne. A művészet tartalma nemcsak az ad hoc „szüzsé",

4 hanem a világnézet, amelyben minden szüzsé fogan. A görög művészet stílusa nem technikai problémák fokozatos megoldásából alakult ki; annak a világnézetnek követelménye volt, melyen a művészet felépült. A szobrászat témái az istenek, olyan ideális jelenségek, amelyek eleve kizárták a merő naturalizmust s a stílustalanságot. A görög istenfogalom implicite már magában hordja mindazokat a tulajdonságokat, amelyek a szobrászatnak sajátjai: a monumentalitást, nyugalmat, harmóniát, egyensúlyt, formai tökéletességet. A görög istenfogalom tartalmát plasztikusan kifejezni annyi, mint a szobrászat követelményeinek eleget tenni. A tartalom determinálja a formát, mert azonos vele. Különösen azokban az esetekben látható ez, ahol kétséges, hogy az ad hoc szüzsé isten-e vagy mondjuk, atléta: a stílust - szóval abszolút plasztikus megoldást - követelő világnézet a természet minden jelenségét áthatja és magához emeli. Donatello korában elveszett mindaz - metafizika, vallás, morál - ami a középkor, a gótika művészetének tartalmat adott, s a tartalom természetfeletti jelentőségének megfelelő stílust megkövetelte és lehetővé tette. A nevek megmaradtak, mindenki a száján viselte őket, rájuk kereszteltek szobrokat és képeket, a lényeg azonban elveszett. Képzeljük el a görög művészetet, a plasztikát vagy a tragédiát mitológia és mitológiai világnézet nélkül. Itt még a nagy tradíció is hiányzott. Megmaradt a puszta művészet a l'art pour l'art elvével; és megmaradt az újonnan felfedezett természet, amelyet az újkor embere realisztikusan szemlélt és naturalisztikusan igyekezett visszatükrözni, mert nála magasabbat nem ismert és nem ismert el. Donatello prófétái a firenzei Campanilén csak névleg azok: valójában firenzei modellek, akik azonmód, fizikai mivoltuk minden véletlenszerűségével, odakerültek a fülkékbe a szobrász jóvoltából. Hogy megszűntek próféták lenni, nem volna baj, ha ugyanakkor nem szűntek volna meg monumentális szobrok lenni. De amikor Donatello elvetette belőlük a prófétai vonást, azt, ami az emberi dolgok, a mindennapiság, a közönségesség fölé emelné őket, ugyanakkor plasztikájuk sorsát is megpecsételte. Donatello csak az embert akarta megjeleníteni, úgy amint van, karakterisztikusan. A karakterizálás elfoglalta a monumentalitás helyét. Ami azonban a természetben karakterisztikus, az a művészetben esetleg véletlenszerű; ami ott kifejező, az itt esetleg semmit188