Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
Az a kérdés, Donatello műve megérthető-e önmagából, vagy történeti magyarázatra van szüksége? Átalakultak-e benne az időbeli jelenségek örökérvényű képletekké? Aki a görög templom, mondjuk, a Parthenon plasztikus díszét a maga helyén képzeli el, mindenekelőtt azt érzi, hogy a szobrászati elem teljesen harmóniában van az épület szellemével. A templom azonnal elárulja rendeltetését: piedesztálon emelkedő szentély, melyet az oszlopok fala ideálisan elkülönít a reális környezettől. Plasztikus dísze hasonló: anélkül, hogy a szemlélő tudná, vagy minden esetben tudnia kellene, kit vagy mit ábrázol, önkéntelenül érzi, hogy hivatásának megfelel, mert ugyanazt az idealitást fejezi ki, mint az épület. Az alakokat fenséges nyugalmuk, emberfölötti szépségük, ábrázolásuk monumentális módja istenekké avatja. Sehol semmi véletlenszerű, közönséges, kicsinyes. A kompozíció egyensúlya, minden oldalon való lezártsága és önmagában való befejezettsége kizár minden zavaró asszociációt vagy a természettel való összehasonlítást. Ugyanezt érzi a gótikus katedrálisok portáléi előtt, melyeket a szentek sorfala díszít, s középen Krisztus vagy Mária alakja választ el. Az egyes alakok karakterizáltak, emberiek, olykor csúnyák, a természeti jelenség mégis teljesen átalakult bennük plasztikusan monumentális formává: a modell eltűnt, a szobrászat elve érvényesült. A görög és a gótikus plasztika tárgyköre különböző, más és más történelmi realitások által meghatározott: de mindkettőben ugyanazok az a priori elvek működnek, amelyek a relatív motívumokat a plasztikus forma abszolút és örök érvényére emelik. Áki a firenzei Campanilén Donatello szobraira tekint, nem így érez. Meglepi az ellentét az épület absztrakt formanyelve, gótikus áhítata és a szobrok realisztikus, profán tendenciája között. Nem képes megérteni, miként kerültek ezek az alakok a templomhoz tartozó épületdarabra. 1 Nemcsak az egyes esetekben, hanem általában nem tudja, mit ábrázolnak. Amott az idealitás feleslegessé teszi az egyes ábrázolások témájának pontos ismeretét; elég nagyjában tudni, hogy miről van szó, s ezt a plasztika első pillanatra elárulja. Itt minden idealitás hiányzik, s azért még nagyjában sem tudni, miről van szó. Nem a plasztika spontán kifejező ereje, hanem a következtetés, a kalkulálás szabadítja fel az embert a bizonytalanság kínos érzésétől, amely akkor sem múlik el végleg, ha az ember minden kérdésre választ kapott. Ilyen az első pillanat hatása. Amikor az ember jobban szemügyre veszi a szobrokat, megérti, honnan a kényelmetlenség tartós érzése velük szemben: az alakok úgy állnak, mintha véletlenül maradtak volna abbarca pózban; ruházatuk kerülni akarja az elrendezettség látszatát; egész lényük a modell individuális sajátságait viseli magán. Mindenütt az a törekvés, hogy a "hamisítatlan természeti jelenség közvetlen illúzióját keltse. Ez a naturalizmus azonban nem következetes, mert nem lehet az. A szobroknak már helyzete magával hozza, hogy a monumentális hatásról nem mondhatnak le egészen. A rá való törekvés meg is nyilatkozik minden részletükben. Az akadályok azonban, melyeket a sok véletlenszerűség s a közvetlen valószerűségre való törekvés eléje vetnek, oly nagy számúak s annyira ellentétesek vele, hogy nem képes megküzdeni velük. A monumentalitás helyét elfoglalja a brutalitás; az egységes kompozíció helyét a nyers tömeg; az egyensúly helyét az osztatlan tömeg nehézsége. Az ember úgy érzi, hogy a plasztikus probléma tulajdonképpen még mindig el van rejtve a formátlan masszában, s hogy még ezután kellene onnan kihámozni. Az anyag már itt 186