Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

288 jeződik, akkor eloltják az épületeken a kivilágítást, s mindenfelé lampionokkal változtatják piros nappallá a várost. Zene, bor és szerelem ég a szemekben, ebből fakad a mulatók táncos kedve a Panthéon téren, s ettől szorul ökölbe a munkás keze a sötét cabaret-kban. Mikor már mindenütt csülapul a mulatság láza, el-elhal a zene, az utolsó hely a Panthéon előtti tér, az egész mulatságnak központja. Itt van az egész Quartier Latin. Kétoldalt kávéház, középen, emelvényen a muzsikusok, akik húzzák a talpalávalót. Ha a párok elfáradnak, letelepszenek az asztalokhoz, amelyek végig ellepik a széles gyalogutat. Minden tánc és minden leülés egy újabb lépés a részegség felé, egyre fogy a tömeg, míg végre csak az igazán elszánt mulatók maradnak együtt, megvárni — a reggelt. A jobb oldalon levő kávéház előtt nagy tömeg gyülekezik össze. Közepéből emberfej látszik ki, meg egy kar, amely söröskancsót tart magasra. Az asztal tetején áll egy ember, és úgy énekel a körötte állóknak. Akik vele vannak egy asztalnál, tele poharakkal állják körül, s segítik az énekben, várják a végit, amikor az egyiknek fenékig kell kiüríteni a kancsót. Ha lány az ülető, aki nagyokat erőlködik, míg véghezviszi a produkciót, hatalmas hó, hó, hó! kiáltással üdvözlik. Észbontó bordal, még a józan embernek is vére forr tőle. Az asztal ura egy hatalmas termetű férfi, fekete szakállú, szellemtől ragyogó arccal, sűrű, összevont szemöldöke alól apró, élénk szemek csillognak elő. A válla széles, csupa erő, s a termete olyan, hogy amint mozdul, csupa elegancia, kedvesség; szellem, ötlet minden, amit csinál, az a sok szörnyű ostobaság, amit összehadar, a nótái, a bakugrásai, de neki minden jól áll, akárcsak az a fél lampion, amit a fején visel korona gyanánt. Mert ő a király, aki uralkodik fölöttük, ő a társaság zsenije, aki ha azt parancsolja valamelyik alattvalójának, hogy ugorjon át az asztalon, az siet engedelmeskedni, még ha mind lesöpri is a poharakat. Gyönyörű lány a hatalmas ember párja: fehér, ártatlan arcú, nagy, gömbölyű fekete szemű kis lány, fátyollal bevont, félrecsapott kis, fehér sipkában. Ha együtt táncolnak, a legszebb pár, amit el lehet képzelni. Mindenki őket nézi, az erőt és a bájt, amint a zene ritmusára együtt forognak, összesimulva, lágy hullámzással lejtenek, majd vad láz fogja el őket, amikor a „macsics"

1 rángatózó dallama hangzik fel; ordítozva, kurjongatva dobálják a lábukat, feszül minden izmuk, minden porcikájuk, úgyhogy a lágy selyem, mely összefogja, majd kipattan. — Tararirarirara — ordítja velük a tömeg a nótát, amelynek nincs szövege, de amely, ilyenkor legalább, a legvadabb szenvedélyek lüktetéséből van összetéve. A levegőben a vörös fénybe belevillan valami szürkés, kékes világosság: a Panthéon mögött kékül az ég. A legsötétebb feketéből átmegy a legsötétebb kékbe. Ez már világosság. Jobbra a Panthéon fölött ragyogó csillag, mely szerteszét szórja sugarait, s amint világosodik, nem veszít fényéből, ragyogásából. Az utca végén csodás misztikummal bontakozik ki a Panthé-