Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

289 on sziluettje: semmi részlet, semmi szín, csak egy hatalmas vonal, amely jelzi, hogy az ég valamivel világosabb, mint ez a gyönyörű építkezés. S ahogy mindjobban világosodik, a Panthéon is egyre jobban válik ki a sötétségből. Mindenfelé változás, amit a reggel okoz, csak a társaság áll még ellent neki. Nincs már más táncoló, csak ők, de kitartanak, összefogóznak mindnyájan széles körbe, s úgy forognak körös-körül szédítő forgással. Hátul pedig a Panthéon egyre világosodik. Egyik-másik ember már egészen elázott, de józan a király, és józan a páija. Közben lejtenek fáradhatatlanul, s nem veszik észre, hogy amint libegnek, már nincs árnyékuk, mert a nap világít már, de még bágyadtan, a nap, amely most bukik fel Párizs szélén a házak mögött. Nem veszik észre, hogy lefoszlik róluk minden fönség, porba hull a lampionkorona, mely még az imént olyan volt, mint a selyem; az arcok lázas ragyogása átvedlik izzadtsággá, s a sötét nézésű, mély tűzű szemek semmitmondók s élettelenek így minden árnyék nélkül. A hófehérség és bágyadtság, sápadtság a leány arcán, s nem szerelemtől, hanem a kimerültségtől hajol a férfi vállára. A Panthéon felett még fényesebb az ég. A világosságban hatalmasan emelkedik ki az óriási kupola az oszlopokkal, melyek alatt nagy emberek alusszák örök álmukat. Átveszi uralmát az egész környék felett, kupolája jelzi a hatalmat. S mire egész nagyságában látható, egy fénysugárkéve is odacsúszik a tetejére. Egy voyou, egy szemtelen képű csirkefogó feláll az asztalra, és elkiáltja magát: — Uraim és hölgyeim, takarodjanak már haza, Monsieur Carnot aludni szeretne már... és ne felejtsék el, hogy a nagy Monsieur Zolát is ide fogják hozni a Panthéonba, sőt talán idővel még Dreyfust is és Jaurést is ... Egy perc alatt asztal alá rántják a fickót, aki nevetve fut tovább az asztalok között. Néhány perc múlva pedig kiürül a tér, s az emberek futva menekülnek a nappal elől... PÁRIZSI LEVELEK I. Párizs, augusztus A nyári Párizs, ez a gőzölgő katlan, ez a párolgó, izzó, fullasztó pokol csatornája, amelyből menekül mindenki, aki csak teheti, lelketlenül, érzéketlenül löki ki ilyenkor a maga áldozatait az utcára, a nyomor nyári találkozóhelyére. Mindazok az elemek, amelyeket a tél egymáshoz préselt, és beszorít a homályos és nyirkos zugokba, ilyenkor kiáradnak a forróságot lehelő kövezetekre. Nyáron kint az utcán játszódnak le az élet kis és nagy tragédiái; az emberek csak hogy éppen kint nem alszanak a szabad ég