Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

287 az emberek kiéhezték a gyilkos tolongást az ingyenszínházakban — tulajdonképpen akkor kezdődik, mikor este a szürkületben kigyúl az első lampion, felröppen az első rakéta, s az első pár táncra perdül. Megkezdődik az éjszaka, amit a párizsi azzal a jelzővel különböztet meg a többitől: „Quand tout Paris est fou" — amikor egész Párizs bolond. A zene első hangja elragadja a tömeget, amely sodor magával irgalmatlanul, utcáról utcára, térről térre, ahol mindenütt nemzetiszínű drapériával bevont emelvényeken fújják a muzsikusok trombitájukat. A kocsik alig járnak ilyenkor, s ha mégis a tömegbe botlik valamelyik, lefogják és felugrálnak rá, hogy jobban lássák a tűzijátékot. A melegtől izzó fák vörös lángban égnek: lombjaik tele vannak piros lampionokkal, amelyek mintha hatalmas narancsok lennének. A levegő izgalommal teljes: az ártatlan ember úgy szívja magába, mint vörös fényben úszó, asszonyi uszályoktól fölvert port. A láz végigfut a tömegen, s mire egy-egy sarokra, térre ér, beleszáll az emberek lábába, s úgy megtáncoltatja őket, mint a szél a leveleket. A zenéjük is a láz kompozíciója, vad, lüktető táncmuzsika, ugráló ritmussal, amelyben azonban annyi a hév, a láng, hogy nem lehet neki ellenállni. S az „ünneprontók" itt nem azok, akik tánccal vétkeznek a szent napon, hanem akiknek lába nyugodtan marad, akik nem dobálják ég felé. Soha csodásabb bűvészetet, mint ezé az éjszakáé: jobban már nem lehet összekeverni Párizs megszámlálhatatlan sokfajta elemét. A fényes kávéházak előtt ivó urakat és „hölgyeket" minden pülanatban ostromolja valami kéregető, tántorgó férfi vagy szegény asszony, aki hat gyereke számára kér ennivalót (bizonyságul hármat mindjárt magával is visz, a többi három a város másik részében koldul, mint apátlan-anyátlan árva); minden fajbeli lányok táncolnak együtt, akiket máskor sok minden választ el, s a pincér is kiugrik a kávéházból az út közepére, hogy megtáncoltassa azt az elegáns hölgyet, aki az előbb jó borravalót adott neki. Az utcán van egész Párizs: az út közepén, egész vidámságával, ötletességével, erkölcstelenségével és hóbortjával. Az útra van kirakva ez a sok portéka, csak válogatni kell belőle. Az egységet egyszer-egyszer megzavarja valami menet, éneklő leányok vagy diákok csapata, akik összeölelkezve dalolják végig az utcákat, s minden utcasarkon megállnak ismeretséget kötni s táncolni egyet. Vad csatazajjal jönnek a fiatal festők, a jövő reményei, oszlopai. Amerre száguldanak, valóságos füstfelhő jelzi útjukat, amit rövid pipáikból eregetnek. Vannak néhány százan, csupa kócos, marcona alak, fehér vászon dolgozóköpeny egben, mely festéktől maszatos, s hogy még ijesztőbb legyen, a hátára halálfej van festve, körülvéve ijesztő jelenetekkel és jelszavakkal, melyek közül persze nem hiányzik: „Halál a hűtlen leányokra!" Mindeniken egyforma hátracsapott bársonysipka, amely alól hosszú sörény lebeg utánuk. Párjával haladnak, ki-ki a modelljével, s együtt éneklik az ,,Internationale "-t vagy a „Carmagnole"-t. Lehetetlen közéjük keveredni, mert amily rendetlenek, oly büszkék, s a jó kabátra útálattal néznek. Ez az éj főként a mámor éje, nem az ünnepé. Az ünnep éjfél előtt befe-