Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

285 mint annak előtte, a zavartalan jómód idején: az élettel, az emberekkel, a tisztátalanságokkal nem sokat törődött, a maga külön világába vonult el övéivel és művészetével, míg végre ezért a fölényes arisztokratizmusáért bosszút nem állt a mellőzött környezet a mindennapi kenyér nyomorúságos gondjával. Rembrandtnak nyakába szakadnak a hitelezői, mindene dobra kerül, nemcsak szeretett csecsebecséi, hanem háza is, s ő kénytelen gyermekével és Hendrickjével egy alacsony rangú fogadónak egyik szobájában meghúzódni. Elkeserítő, kétségbeejtő nyomorúság, a szó szoros értelmében való nélkülözés lesz otthonos Rembrandték körében; de elvehetnek tőle mindent, művészete, mely anyagi romlásával ellentétes irányban napról napra hatalmasabb lesz, megmarad neki, s el fogja kísérni életének utolsó percéig. És megmarad a megtörhetetlen büszkesége, majdnem gőgje, mellyel, ha másutt nem, vásznain szembeszáll a sorssal, s ugyanúgy teremti újra önmagát, gyermekét, Hendrickjét ecsetjével, mint azelőtt: egy királyhoz illő pompában, pazar fényében és ragyogásában káprázatos vízióinak. Csupa fenséges, de keresetlen póz és féltékeny büszkeség minden önarcképe. Az öreg Rembrandtra azonban nem szűnnek meg sújtani a csapások; 1663-ban elveszti Hendrickjét, 1668-ban pedig Titust. Ezután már az ő élete sem nyúlhat soká: 1669. október 8-án megszűnik élni, snem marad utána más, mint néhány értéktelen ruhadarab, a festőszerszámai és — a művei! Elhagyatva, elfelejtve, koldus módon halt meg; életének utolsó éveiről megrázó dokumentumok önarcképei, azok a megdöbbentő igazságok, az élet minden nyomora, mely bele van vésve szenvedésektől megviselt arcába. Rembrandt a modern élet nagy tragikusa Dantéval és Shakespeare-rel. A művészetében élő tragédia biblikus, méltóságteljes, de nem koturnuson járó; rettenetesen emberi, de magasztos. Ez az, amit a kortársai nem értek föl benne, ez az, aminek absztrakt volta kisiklott a kis materialisták — burzsoák és művészek kezéből. Körötte a Terborchok, Brouwerek, Craesbeke-ek, Steenek, Metsuk, Hoochok a kis kaliberű élet finom ízlésű, de kis látókörű, aprólékos rekonstruálói; ők azok, akik kielégítik a kor igényeit, s egyben ki is fejezik a kort és a fajt. Rembrandt, a hollandi, távolabb áll ezektől a kis kortársaitól, jóval távolabb, mint egy Leonardótól vagy Michelangelótól. Ha más találkozópontot nem is lehetne találni köztük, ha a művészetük teljesen különböző, a szellemükben van rokon vonás. És éppen ez a szellem az, ami az áthidalhatlan űrt megássa Rembrandt és környezete közt, s ez űr annál nagyobb lesz, minél jobban fejlődik Rembrandt, minél mélyebbre és előbbre halad. Lehetetlenség lett volna módot találni arra, ezt az abszolút művészt, ezt az apostolt, ezt a nagy bibliai kommentálót, léleklátót, csak a művészetében élő, pogány szépségeket keresztényi lélekkel és krisztusi fájdalommal imádó mártírt összeegyeztetni a miliőjével. Ha egyéb akadály nem lett volna, a méretei nem bírták volna el a szűk korlátokat. A XVII. század Hollandiájában, melynek Miereveld és Heist volt a ked-