Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

282 de személyek ellen sohasem irányult haragja. Ember volt neki mindenki, akár jó, akár rossz, akár elnyomott, akár elnyomó. Egész fájdalma olyankor fejeződött ki, mikor verőfényes napokon az ablakból néztük az udvart, a sétáló betegeket, a galambokat és verebeket a kertben, akiknek a betegek teli marokkal szórták a morzsát. - Milyen jó ember itt mindenki — mondta ilyenkor —, még az állatokra is hogy gondolnak. És elmerengett hazafelé, valószínűleg Varsóra, a szülőhazájára s talán még messzebb, kelet felé. - Nem tudom, hogy mi, akiknek nincs hazánk, minek élünk — mondta néha. — Nincs otthonunk, nincs szabadságunk; ha szabad levegőt akarunk szívni, idegenben kell hányódnunk, elhagyottan, megfosztva mindattól, amit szeretünk, ami igazán a mienk. Ha vigasztaltam, és kiérezte a szavaimból, hogy őszinte szeretettel és rokon érzettel érzem át a keserűségét, bágyadt mosollyal ismételte: - A magyar és a lengyel egytestvér. Jaroszlav sohasem panaszkodott testi fájdalomról, s az orvosok is nyugodtan vették a baját. Csak én láttam aggódva, hogy napról napra mint megy összébb és összébb ez a csontos, sovány ember. Egy este zuhogó zápor moraja kísért az ágyunkba a lefekvésnél. Nagy vihar volt, mely aztán reggelig tartó egyenletes, ólmos, szürke esőben merült ki. Este tíz órakor a felügyelőné, aki körüljárja a szobákat, benézett hozzánk is. Az öreg paralitikus idegesen szólt rá: - Tout va bien! Minden rendben van. Unatkozva heverésztünk az ágyban, és hallgattuk az eső zuhogását. Egy-egy kis változatosságot legfeljebb az hozott ebbe a komor, sötét egyhangúságba, hogy villám villant fel az égen, és bevüágította a fehér szobát. Beszélni nem beszélt egyikünk se, várta mindenikünk az álmot. Úgy hajnaltájban arra a megfigyelésre jutottam, hogy Jaroszlav még sohasem aludt ilyen nyugodtan, mint ezen az esős éjszakán. Nem hánykolódott, mozdulatlanul feküdt az ágyon, örültem neki, hogy jól kipiheni magát, hogy ebben a mélységes álomban majd felüdülnek fáradt idegei. A többit magam sem tudom, hogy történt. Jaroszlav még akkor is mélyen, mozdulatlanul aludt, amikor eljött a reggel, s teljesen bevilágította a szobát. Kint elállt az eső, s a széjjelfoszladozó felhőtömegből kimosolygott az ég kék színe. Galambok szálltak az ablakunk párkányára, s várták a reggeli morzsákat. Jaroszlav még akkor is aludt, amikor a reggelit behozták. Az ápolónőnek feltűnt ez a szokatlan dolog, és megrázta a fiú vállát. Jaroszlav, arccal a fal felé fordulva, a vánkosba temetett sápadt fejével mozdulatlan maradt. A sok mindenhez hozzászokott ápolóné is megriadt egy kicsit. Jaroszlav hideg és merev volt. Az orvosok, akiket hamarosan előhívtak, megállapították, hogy Jaroszlavból körülbelül este tíz órakor szállt el az élet. Tehát az idő tájt, mikor