Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

281 temnek, egy ember, beteg, mint én, azazhogy sokkal betegebb, idegen és elhagyott, de még sokkal elhagyottabb, mint én. A kórházban nemcsak az ápolók a jó emberek, hanem különösen jók a betegek. A részvét hozza össze őket, a szenvedések közvetlen látása és átérzése, az egymás apró és nagy nyomorúságainak közvetlen közelből való szemlélete, a testi élet mizériáinak túltengése, mely az egymás mellett való élésre utalt embereket oly hamar összefűzi. Az, hogy minden pillanatban látjuk egymás nyomorúságos testét, hogy közös asztalra vagyunk utalva, hogy nincs miért és nem is lehet mit szégyellnünk egymástól, mindez a körülmény hozott össze bennünket egy közös táborba. Hárman vagyunk együtt az egyik fehér szobában, amilyen sok, nagyon sok van ebben az óriási szürke épületben. Kint lakunk a Gare du Nord tőszomszédságában, ahonnan idehallatszik a vasutak füttyszava, éjjel még robogása is. Ott kint tülekszik, jajgat, sír, vágtat az élet; idebent megállt, zajtalan, örökkévalóságnak látszik. Hárman vagyunk együtt; ha az egyikünk elmegy, jön helyébe más. Tőlem balra szokott aludni egy ősz ember, a jobbra eső ágyban pedig néhány nap előtt még itt aludt — vagy ő is virrasztott? — egy hórihorgas, sápadt, sovány, beesett mellű lengyel fiú. Abból a Krisztus-képű szláv típusból, melynek áttetsző a sápadtsága, ijesztő a szemeinek tüze, egyszerű és mégis kiszámíthatatlan meglepetésekkel teli a lelki élete. Az öreg ember paralitikus egészen; a lengyel fiú betegségével sohasem tudtam teljesen tisztába jönni, nem is nagyon érdekelt, mert mindig fájdalmasan hatott az idegeimre akármilyen nyavalyának a biztos tudata. Az első nap, hogy közénk került, megbarátkoztunk. Nyomban megláttam rajta, hogy csupa szeretet az egész ember. Barátságunk tulajdonképpen abban a pillanatban kezdődött, amikor megtudta rólam, hogy magyar vagyok. Első szava az volt, ismerem-e azt a lengyel közmondást — lengyelül mondta, de én nem tudtam megtanulni —, hogy: a magyar és a lengyel egytestvér. Csupa melegség volt a hangja ekkor, valami bágyadt öröm csillant fel az arcán, s mintha az egész lényével közelebb simult volna hozzám. Ettől a perctől fogva szakadatlanul együtt voltunk, együtt jártunk le sétálni a kertbe, kicseréltük az újságjainkat, a könyveinket. Mikor nem volt benn a szobában, megnéztem az ágya fölött függő íven, hogy hogy hívják. Jaroszlav Mirtiszevszky, huszonöt éves — szólt a hivatalos írás. Zárkózott, szófukar, önmagába visszabújt ember volt az én lengyel barátom, akinek csak a lelke simult az emberhez, nem a szava. Valami leírhatatlan szomorúság, megadás és lemondás volt az.egész lényében, hajlott, törött, csontos testében. Olykor, ha a véleményünk találkozott, s ennek megörültünk, vagy ha nem tudtunk megegyezni valamin, és csendesen huzakodtunk, ő hirtelen megoldotta a helyzetet, figyelmeztetőleg szólván: — A magyar és a lengyel egytestvér. Mint minden lengyel, ő is forradalmár volt, csakhogy valami egészen különös, speciális fajtából. Még forradalmi hajlamai is tele voltak lemondással és mélységes rezignációval. Nem hitt, nem bízott semmiben, mindössze figyelemmel kísérte azokat, akik cselekszenek. Gyűlölte az elnyomatást,