Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

280 motívumokat továbbfejleszt, vagy újakat kitalál, ugyanúgy, ahogy Lechner a népművészet motívumaiból megalkotta, részben pedig elképzelte a magyar építőművészet elemeit. HÍR A FEHÉR SZOBÁBÓL Párizs, július 7. Fekszem hosszan elnyúlva a fehér szobában. Köröttem halotti csönd van, egy lélek se jár még fenn — csak távoli szobákból hallatszik be egy-egy görcsös köhögés, rekedt sóhajtás. De minden nesz úgy letompul, úgy elgyöngül, mire hozzám ér, hogy feszülten kell figyelnem, ha hallani akarok valamit. Csak a két oldalamon alvó két társam mély lélegzését hallom olykor-olykor, amikor éppen kizökkenek a gondolataimból. Még nincs itt egészen a reggel, még nem hozták el a reggelit, de azért él ez a nagy ház, folyton liheg, sosem nyugszik; az álmatlan éjszakák, a kegyetlenül világos nappalok, az évekig nyúló pillanatok, a zajtalan eltűnések háza ez. Hanem attól a pillanattól kezdve, amint az egyik fehér ruhás nő behozza a reggeli levest, megelevenedik minden; íme, a megkönnyebbülés, most már itt a reggel, visszavonhatlanul, már nem kell visszafojtani a hangot, nem kell megkötni a tagokat: érzem, mint elevenedik meg a halál előcsarnokának minden zuga; sápadt emberek imbolygó léptekkel mint róják a szobákat, és lesik az ablakon át az eget, mely örömet vagy bánatot adó szeszélyes játékosa napról napra ennek a mimózaidegzetű nagy csomó embernek. Az én jóképű és konfidens ápolóm, aki reggel nyolc órakor megjelenik a Figaróval és egy nagy csomó boulevard-lappal, odatelepszik hozzám, mint aki a kórház betegei között talán a legtöbb lapot olvasom, és ellátja magát az aznapra szóló információkkal. Ö is, mint az ápolónők mind ezek már nem apácák, nem lehet őket „testvér"-nek hívni -, kedves, szeretetre méltó emberek, bár mindegyikben megvan, ha egyébként nem, az arcuk vonásaiban az a büszkeség, mely nyomban elárulja vérbeli francia voltukat minden udvariasságuk, figyelmességük, előzékenységük mögött; szelidített franciák ezek, akiknek kenyérkeresetük a betegekkel való foglalkozás, nem hivatásuk. A kezük nem simogató, a hangjuk nem lágy, a nézésük nem szelíd — de azért jó emberek mind, s ami fő, pontosak a kötelességük teljesítésében. Énrám, az elhagyott, idegenben hányódó, magányos magyarra jó ideig különösen akkor szakadt rám az egyedüllét érzése, mikor a nagy világosság beköszöntött a fehér szobába, s nem tűrt meg árnyat vagy félhomályt a legkisebb zugban sem. Az éjjelt rendesen alig vártam, az ágyat, a sötétséget, az ébren álmodást, hosszan elnyúlva és belemeredve a vak, átláthatatlan feketeségbe. így volt ez jó ideig, amíg társa nem akadt a nappali éle-