Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

27 lelkével hódítja meg imádottját. Cyrano írja azokat a bűbájos leveleket, amelyekkel Christián megnyeri Roxan szerelmét. Fölséges az a jelenet, amikor az éj leple alatt Christián helyett Cyrano suttogja el szent szerelmi vallomásait Roxannak, és esdekel, imádkozik szerelméért. Roxan neje lesz Christiánnak, de a nászéj előtt csatába viszik a féijét, ahol az őt követő Roxan karjaiban meghal. Ott megvallja Roxan férjének, hogy nem a szépségét, hanem a lelkét szereti, és szeretné még akkor is, ha a legrútabb férfi volna a világon. És Cyrano még most sem meri, nem akarja bevallani, hogy nem Christián, hanem az ő lelkéből fakadtak a Roxant megejtő költemények. Roxan kolostorba vonul férje halála után, és tizennégy év múlva, amikor Cyranót ellenségei orozva, gyáván gyilkolják meg, közvetlen Cyrano halála előtt tudja meg Roxan a valót, hogy Cyrano lelkét szerette mindig. Ez a darab meséje, amelyet tegnap a maga hű valóságában láttunk szemeink előtt lefolyni. Kemény Lajosról (Cyrano) mindig vallottuk, hogy jó színész, de ilyen magas művészi kvalitásról sejtelmünk sem volt. öntudatos és a legapróbb részletekig fegyelmezett művészi alakításban, megkapó közvetlenséggel és hűséggel nyújtott bepillantást Cyrano gyönyörű lelkületébe, és ha a magasztaló jelzők egész tárházát ruházom reá, akkor is csak az érdemet ismerem el velük. Cyranóban oly alakítást volt alkalmunk látni, amely joggal arra késztet bennünket, hogy a legnagyobb művészekkel hozzuk párhuzamba Kemény tehetségét. Kiváló jellemzőereje, helyes felfogása és emellett kellő mérséklése a túlhajtásra ugyancsak alkalmat adó szerepben teljességgel megkapták a közönséget, amely nemcsak a felvonások után, hanem a nyílt színen is zajosan megtapsolta. Kemény nem játszott, csak szenvedett, és szívének nagy fájdalma magával ragadta a közönséget. Az első felvonásban reszkető hangja már belopódzott a szívekbe, és amikor az utolsó felvonásban egy szomorú élet keserűsége kitört belőle: vele zokogott az egész nézőtér. Kemény Cyranója csak beszélt, panaszkodott, kesergett, szenvedett, de annyi szívvel, mint ahogy az életben is csak kevesen tudnak. Foglyául tudta ejteni egyszerre a közönséget, és tartotta, vitte, ragadta magával az érzelmek minden skáláján. Egy szóval: ünnep volt tegnap a színházban; az igaz művészet ülte diadalát a gyarló szürkeség fölött. Es ebben oroszlánrésze volt Győri Matildnak, aki annyi közvetlenséggel és bájjal alakította Roxan nehéz szerepét, hogy méltó partnere volt Keménynek. Ez a művésznő egy oly világba ringatott bennünket, amelyben nem láttuk meg a szegénységet a ragyogó pompától, a színtelen ürességet a mindent betöltő színgazdag művészi erő vibrálásától. Győri Matild szerepeit nem játssza, nem szavalja, hanem átéli. És amellett, hogy mindig igaz, egyúttal mindig nemes, bájos, esztétikailag szép. Csodáltuk az ő kifogástalan szépségű előadási modorát, és élveztük az ő erős érzelmeinek erőteljes viszszatükröződését. Ez a két istenáldotta tehetség annyira túlemelkedett a többi szereplőkön, kik azonban mind ügyesek voltak, hogy ezekről ezúttal nem szólhatunk.