Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.
Nyomtatásban megjelent írások
259 ges esztendeje a mi művészetünknek az, amely most van elmúlóban. A falakon kívül nincs mit panaszkodnunk; csak legutóbb láttuk a maga nagy egészében két olyan művészünket, mint Rippl-Rónai és Iványi-Grünwald Béla; Vaszary János most avat bele új szerzéseibe; ő is valaki, ha nem is annyi, mint az előbb említett kettő közül akármelyik; és az imént zárult be egy kis kiállítás, melynek, úgy lehet, nagyobb a jelentősége, mint jó néhány ilyen műcsarnoki képraktárnak. Arra a fiatal csapatra gondolok, és a vezetőjére: Szablya-Frischaufra és a növendékeire. Jönnek új erők, új utakat vájnak; jönnek, jönnek, de mintha nem közelednének erre, a halottas ház felé, hanem kiviszi őket az élet ereje a szabadba. Mégiscsak megmozdul a föld Hunniában. Odakint. Hanem aztán emlékeznek-e önök a téli tárlatra? Az ugyanitt volt, ugyanebben a teremben, ugyanezeken a falakon. Arról mindenek egybehangzó véleménye volt, hogy ilyen alacsony nívón csak az özönvíz előtt állhatott a magyar művészet. Téltől tavaszig a nívó megint süllyedt néhány métert, s a lehetetlenség valóra vált: a tavaszi tárlat még sokkal ijesztőbb tükre a magyar művészet korhadásának, mint a téli. Ha egyáltalán lehet itt szó magyar művészetről, hiszen az egész história a Műcsarnok és az úgynevezett független zsűri ügye. A művészet — az egy-két ember dolga. Ha valaki a Műcsarnokban látható kiállítások nyomán táplálna véleményt a magyar művészetről, ugyancsak szigorú ítélkezéssel mondaná ki a nézetét rólunk. Pedig hát — hála Istennek — ma már nemcsak a Műcsarnok az egyetlen földél, mely alatt pénzért művészetet mutogatnak; pedig hát a Műcsarnok és a független zsűri megtesz minden tőle telhetőt, mesés alakokat fedez fel, teret ad a fiataloknak, az újaknak, s befogad olyan neveket, akikről soha senki sem hallott. Hát lehet ennél tovább menni? Helyet ad már a Műcsarnok mindenféle törekvéseknek: kezdve a Benczúr-utánzóktól a Ferenczy-utánzókig, mindenféle frakció megtalálja itt a maga falacskáját. Igaz, hogy ezek nem sok vizet zavarnak, hogy bár százféle név van, a képek olyanok, mintha egy ember festette volna mind, de hát erről a Műcsarnok nem tehet; a nagyon rakoncátlanokat be nem eresztheti, különösen mikor a nem rakoncátlanokból is tekintélyes sora kerül ki az új neveknek. Most meg kellene őket tanulni mind, hogy jövő üyenkorra ne kelljen újra átélnünk a meglepetések gyötrelmeit: Ács Ferenc, Diószeghi László, Dittrich Zoltán (egyszerűen betették a Rippl-Rónai-terembe), Egerváry Potemkin Ágost, Erdőssy Béla, Faragó Árpád, Fanta-Alkony István, Gimzer Etelka, Hódi Géza, Huszár-Herz Vilmos, Karinthi Elza, Kasnya Béla, Kléh István, Krutsay Ferenc, Kümmerle Pál, Olofson Gusztáv, Rajzó Miklós, Sándor Béla, Strassgürtl Károly, Tátray Lajos 2 — lehet, hogy nem mind új, némelyiknek talán már nagy múlt is van a háta mögött. Az üyesmi előfordul a legjobb családokban is. Az érem másik oldalán vannak Benczúr Gyula és Jávor Pál, Bruck Lajos és Miksa, Berkes Antal és Kézdi-Kovács László, Hegedűs László, László Fülöp, Kimnach és Peske Géza, Márk Lajos, Nagy Vilmos, Poll Hugó, Zombory, Vajda Zsigmond, Thein, Szenes Fülöp, Pór Bertalan, Zala
