Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

26 A mostani idők szürke, a mindennapi létért folytatott küzdelmei közepette ilyen ragyogó, fényes — ha csak rövid is, pár napos — eseménye Mátyás király szobrának leleplezési ünnepe, ez idő alatt, ott a szobor tövében, Erdély hazaszeretettől visszhangzó bércei közt jusson eszünkbe, hogy magunkra vagyunk hagyatva küzdelmeinkben. A magyar nemzet csak önmagától várhat mindent, párttusánkban hát el ne távolodjunk egymástól. Egyikünk merészebb, másikunk veszélytelenebb, de hosszabb úton halad, lassú szekérben megy az egyik, a villám szárnyain akar repülni a másik, de a cél egy. önállóvá, egységessé tenni a magyar nemzetet, hogy népének fiai egyéni boldogulásuk útján szolgálják az emberiség örök céljait. S mondom, az a szobor, amelynek leleplezési ünnepélyére gyűltünk öszsze tegnap, nemcsak a múlt dicsőségét hirdeti nekünk, de intő jel, hogy magunkban vagyunk, összetartsunk hát okosan, szeretettel és munkával. Az emlékmű állani fog, s időtlen időkig hirdeti a dicsőséges múltat s a mi kegyeletünket. Legyen ezenkívül bizonysága, hogy intését is megértettük. Erdély székvárosában, a hű székelyek kezében marad a szobor,jobb kezekben nem maradhat. Akik évszázadokon át küzdöttek Mátyás király útmutatása szerint, sokszor a maguk hátrányára, mindig az egész haza javára, azok legméltóbbak felállítani s megőrizni a szobrot. Hollós Mátyás emléke, köszöntünk Téged, emlékeztess bennünket! CYRANO DE BERGERAC Edmond Rostand Cyrano de Bergerac-ja valóságos ünnepet szerzett tegnap a nagybecskereki műértő közönségnek. A jellemek fönséges szépségei, a darab bűbájos nyelvezete, a szerelemvallásoknak eme féktelen, szenvedélyes szent kitörései egy más, szebb világba ragadták, vitték a közönséget, amely szinte megbűvölve leste a szavakat a szereplők ajkairól, és velük együtt érzett, szenvedett, zokogott. Cyrano, az a szenvedélyes, vad, izzó poétalélek, akinek egyetlen vágya, ábrándja, álma a hírnév, dicsőség, de azért büszke és bátor, aki a fél világgal szembeszáll, és álmainak megvalósulásáért sem hajtja meg derekát, hanem inkább megmarad koldusnak — büszke koldusnak. Hatalmas szellemét, fönséges lelkét, rettenhetlen bátorságát egy világ csodálja, és természetellenes orrát az egész világ kacagja. És ez a rútság Cyrano szerencsétlensége. Nem mer asszonyokra nézni, mert fél, hogy kacagnának rútságán. Pedig Cyrano a legőrültebb, a legkétségbeesettebb szerelemmel szeret egy bűbájos, ártatlan leányt, Roxant, akivel együtt töltötte gyermekéveit, együtt űzte a pillangót a hímes réten, akibe belélehelte mesés szellemét. Imádja Roxant, oltárára helyezi, és az ő képe tölti el egész valóját, őróla zengi legszebb énekeit, de csak titokban, mert fél, irtózik még a gondolattól is, hogy Roxan kinevethetné. Roxan ezalatt megszereti a szépséges, de közönséges lelkű Christiánt, aki Cyrano