Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

216 — Törölje meg a lábát! Igaza volt. Kint hó olvadt, és nagy sár volt. Úgy tettem, amint parancsolta, s tisztultabb cipőkkel léptem mögötte a szobába, ahol hamarosan lehűtötte kérdező kedvemet: — Én már mindent elmondtam, én már nem nyilatkozom semmiről, már tudhatná mindenki, hogy én mit gondolok. Nincs már mondanivalóm, legkevésbé a művészetről. Azután úgyse törődik már énvelem senki. A művészetnek meg hagyjanak békét, nem lehet azzal már mit csinálni itt nálunk. Én már csak nézem a dolgok folyását. — De mégis... — Azt akaija mondani, hogy mégiscsak van művészet nálunk. Művészet? Hahaha, vákuum, édes uram, vákuum, üresség, de nem művészet, és nem is érdemes, hogy legyen, ahol ezt a párizsi boulevard-söprűt így fogadják... Mondja, látta maga ezt a Suzanne Després-t? Igen, nohát mit szól hozzá, az istennőhöz, akivel azt sem tudták, hogy mit csináljanak? Tudja, ma reggelig gondolkoztam rajta, hogy hogy lehetne legjobban elnevezni, amit ez a nő csinál, hát ma reggel rájöttem: vákuum, uram, vákuum, üresség... A tragika megfogta a két vállamat, s közel hajolva az arcomhoz, így mondta el a lesújtó szavakat. Azután megállt a nagy tükör előtt, haragosan igazgatta szürke fátylát, s tovább folytatta: — Idejön a Balkánra, mint a művészet apostola... A Balkánon minden jó, a Balkánt be lehet csapni. Tudja, a Nóra fölvonásközében kifutott az impresszáriójához, és úgy kiabálta neki, majd kiugrott a bőréből, hogy tizenegyszer kihítták: onze fois, onze fois! És mutatta az ujjaival. Persze hogy örült a sikerének ez a hetedrangú kis színésznőcske. Mert az egy hetedrangú színház hetedrangú színésznője. Ezt nem tudják nálunk, de én tudom Párizsból. S a kritikusok hogy magukon kívül voltak, azt se tudták, mit írjanak róla. Pedig hát Magyarországon mégiscsak láthattak már színészeket. De a nagy kitüntetésért, hogy a fennkölt művésznő a Balkánt megtisztelte, hódolni kellett. És Keszler meg a többi kritikus ott a földszinten, jól láttam őket, összegyűlt a középen, és hólyagosra tapsolta a tenyerét. Ök csinálták az egészet, a közönség hideg volt, mint egy pohár víz. Ezalatt a tragika rendbe hozta a fátyolt, s hozzám fordulva most már így folytatta: — Hát ez kell nekik? Hát amit mi építettünk, lassan, téglát téglára téve, a művészet oltárát — s a tragika itt lehajolt a földre, és úgy mutatta kezével az oltárépítés műveletét —, hát egyszerűen felrúgja ez a párizsi svindlernő, a Lareseket

1 kisöpri ez a boulevard-söprű?!... Majd kiegyenesedve dacosan és haraggal rám parancsolt: — Mondja meg a kritikusoknak, azt kívánom nekik, sose lássanak jobb színésznőt, mint a Després. Mondja meg, hogy ezt üzeni a vén Jászai Mari. — Tudja — folytatta aztán —, ha legalább szép lenne az istenadta. De sem arca, sem szeme, sem alakja. Kivágok innen a linóleumból — a tragika újból lehajolt és mutatta — egy ovális alakot, rárajzolok két szemet, az orrot, a szájat, ez ő. Ez a semmi, ez a szürkeség, ez az aszfaltdarab. De ha