Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

217 legalább csúnya volna. De még az sem. Hiszen a csúnya a szépnek a túlzása, hanem ez az a semmitmondó csúnya... nekem még szobalánynak se kellene... Mikor táncolt a Nórában, olyan volt, mint egy tehén. Mondja, látta maga őt Nórában? Hát hogy tetszett magának az a tánc? — Láttam — feleltem —, s úgy találtam, hogy abban a táncban valami nagy tragikai erő van... — Ugyan menjen, az csak nem volt Nóra. Én nem láttam Márkust a Nórában, de azt hiszem, ő százszor különb kell hogy legyen. Ö legalább szép, van termete, s valószínűleg szépen táncolja azt a táncot... Micsoda Nóra volt ez a Després! Hisz akkor a Márkusnak még a cipője sarka is többet ér. Nóra, az egy csicsergő, kedves kis gyermek, s ez hogy játssza — mereven, mint egy bot, semmi mozdulattal. Hát már ez is színészet, ez is művészet? Lehet. A Dúséban is mindent nagyszerűnek találnak. Hogy hogy jár... S a tragika megmutatta, hogy jár Duse. Két karját erősen lóbálta, és lábait dobva emelte magasra, mikor lépett. — Higgye el, semmi nincs abban a Després-ben, ami egy színésznőnek szükséges, semmi, és nem is csinál semmit. Tudja, egyszer láttam, hogy a szemével így tett — a tragika itt jobbról bal felé fordította a szemeit —, egyebet nem tett a szemével. Vákuum, édes uram, vákuum ... Csillag Teréz asszony, aki jelen volt a diskurzusunknál, de nem avatkozott bele, itt mégis közbeszólt: — Hogy lehet mégis, hogy Bécsben, tehát egy világvárosban szintén anynyira tetszett a Després? Én nem láttam őt, nem nyilatkozhatom, de... — Svindli, édesem, azért tartják nagynak, mert be tudja csapni az embereket, mert jól megfizetteti a becsapásukat, ötven korona egy páholy! Aki ennyit el mer kérni, annak nagy művésznőnek kell lennie! — gondolják az emberek, és becsapatják magukat. Mi hárman ültünk egy páholyban, de a második fölvonás végén összenéztünk, és egyszerre mondtuk ki: svindli, svindli... És ezt a nőt valamelyik kritikus Velázquezzel hozta összefüggésbe. Az én Velázquezemmel! E szavaknál a tragika odasietett könyvszekrényéhez, fölrántotta üvegajtaját, mondván: — Az én Velázquezemmel! Itt vannak az összes dolgai... — Bocsánat, ismerem őket — feleltem szerényen, mire ő folytatta: — Tudja, nem láttam a Fille Elizában, de ott végképp el voltak ragadtatva a kritikusok, hogy itt már igazán nem csinált semmit. Hogy a második fölvonásban egy szót sem szólt... Ez nagyszerű. Hát a hallgatás színészet? Elég volt nekem a Nórában látni. Semmi kedvesség nem volt benne, semmi gyerekesség; unalmas és egyhangú volt, közönséges. És a végén, mikor elmegy. Azt úgy csinálta, mintha azt mondaná: hoztam magammal 170 000 frank hozományt, kapok ennyit, költöttünk annyit; mintha azt mondaná: a zöldség ára ennyi, a petrezselyemé annyi és a többi. Mikor a Nóra elmenetele olyan, mint mikor egy fát kihúznak a földből... ezt persze képletesen kell érteni...