Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

\ 13 SZEGED ÉS NÉPE Kovács Jánosnak a „Dugonics Társaság" által pályakoszorúzott műve. Monografikus irodalmunk talán a legszegényebb, nem éppen azért, mintha nem volnának effajta munkáink, hanem - a kidolgozásukban van a bökkenő. Száraz számoknál, aszú leírásoknál tovább kevés jut, eddig pedig, hogy a nép lelkéhez simuljanak, annak eredeti szépségeit mutatva meg: egy sem ért. Alapvető munka a Kovács Jánosé, teljes címmel: „Szeged és népe. Szeged etnográfiája", hogy megszületett, érdeme a szegedi „Dugonics Társaság"-nak, mely e pályatétellel is bizonyságot tett komoly céljairól és fejlettségéről. Az ötszáz oldalas hatalmas könyv kiegészítője Reizner János és Kulinyi Zsigmond históriai munkáinak, úgy azonban, hogy azok anyagát is röviden, a nevezetesebb történelmi és kultúrhistóriai momentumok kiemelésével áttekinthetően összefoglalja, s így tárgyát minden oldalról megvilágítva, mint kerek és teljes mű áll előttünk. Földrajzi, természetrajzi, történelmi és etnográfiai részre oszlik, de mindenütt csak annyit vett föl, amennyi a szegedi népélet fejlődésének megvilágításához szükséges. A szegedi népélet megvilágítása fényt vet az egész magyarság életére és fejlődésére, mint ahogy históriája is az egész magyarságéra — mert Szeged oly régi, mint hazánk. Szegedet és környékét már a honfoglalás alatt magyarok szállották meg, s neve 1138-ban fordul elő először a dömösi prépostság alapítóokmányában, 1199-ben pedig főesperességi hely. A tizenharmadik században Szeged az országos sótár, s még Német- és Lengyelország is innen kapja a sót. Róbert Károly alatt pénzverdével bír, Ulászló és a Hunyadiak alatt fontos történelmi események színhelye. Chemol pasa a tizenhatodik század elején így ír a városról naplójában: „aki szomorúsággal és kétségbeeséssel vonult falai közé, annak örömmel és megelégedéssel tölt el kebele, s a bánat láncaitól megszabadult..." Száznegyvennégy évig nyög török igában, s a török hódoltság lerombolta mindazt, amit az előbbi századok építettek. A csapások azonban ezután se szűntek meg, négyszer pestis, kétszer árvíz, kétszer pedig tűzvész pusztította el. Mária Terézia alatt újból föllendül a városi élet, s ezután mindinkább gyarapodva, nagyvárosias jelleget ölt, megőrizve magyarságát, bámulatos szívóssággal olvasztva magába az idegen elemet. Kossuth hívására azzal felelt, hogy odahagyta az ekét, hálóját, műhelyét, kardot ragadott, s a puszták viharedzett szegénylegényeivel ontotta vérét a nemzet jogaiért, a szent szabadságért, mely egy volt lelkével, oly bátran halt, mint élt e hazáért. „Szegednek népe, e nemzet büszkesége." Kemény viharokkal küzdve, vérét sokszor ontva tartotta fenn magát ez a megtörhetlen szegedi nép, melyet 1879-ben a legborzasztóbb csapás ért: a Tisza árja elsöpörte a régi Szegedet, az ősi tűzhelyeket széjjelmosta a víz. De a vízben álló város fölött elhallatszott a király jóslata - és Szeged szebb lett, mint volt. És hogy a jóslat nemcsak külsejében vált be, mutatja