Goldziher Ignác: Az arabok és az iszlám / The Arabs and Islam. 2. köt. Szerk. Ormos István. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 8.)

A mahdi országából. In: Budapesti Szemle 88 (1896) 161-194. [Heller 188]

,174 A mahdi országából. veszedelmes belső forrongást idéztek elő, mely a bagdádi khalifát komoly veszélylyel fenyegette, 909-ben Észak-Afrikába tévén át müködésök színterét, valami Obeidalláh nevű rejtélyes embert mutattak be Fátima ivadéka s a régen várt mahdiként. Ennek sikerült is a mai Tunisz területén államot alkotni; utódai hódításaikat Egyiptom felé terjesztvén ki, 9G9—1171-ig, mint fátimida khalifák uralkodtak Egyiptom és Sziria fölött, míg Szaladin a mahdi-eszmén alapuló e dynastiát kiszorította. A mahdi-eszme érvényesülésének egy másik neme, mint említettük, nem politikai, dynasticus alapon indul, hanem pusztán az uralkodó vallásos viszonyok ellen nyilvánuló reactiót képvisel. A mahdi ez esetben nem a trónbitorló uralkodók ellenében óhajtja a jogos, a legitim uralmat helyreállítani és a maga személyében képviselni, hanem azzal a hivatással lép föl, hogy a vallásos értelemben megromlott közviszonyokat megszüntesse, az igaz vallás és igazság országát fölépítse, hogy a «világot eltöltse jóval és igazsággal, úgy a mint annak előtte tele volt rosszal és igazságtalansággal.» Nem a dynasticus kérdések érdeklik ezt a mahdit, hanem inkább a közviszonyok állapota; bár, legalább eddigelé, az ilyen nialidik törekvései oda is irányultak, hogy a fönnálló uralmat, mint azt, mely az uralkodó rossz viszonyokon nem segített, sőt azoknak egyik tényezője, előidéző oka is volt, megdöntse. Yalódi sikert aratott ilyféle hirdetéssel a XII. században egy egyszerű marokkói berber theologus, Muhammed ibn Tumart, ki keleti tanulmányútjáról hazatérve (1121 körül), előbb csak tanítványainak szűkebb körében, később ezek utján a legnagyobb nyilvánosságban, az uralkodó viszonyok romlottságáról, a vallás meghamisításáról, az igazság elhomályosodásáról, a jog eltiportatásáról szónokolt és e rossz állapotokért a legnagyobb bátorsággal az uralkodó almoravida királyokat vádolta, kikkel egyszerű iskolamester létére, csodálatos vakmerőséggel szembeszállt. Midőn már elég híve volt Ibn Tumartnak, kit Michele Amari a «sziczilia muzulmánság történetében»*) találóan «un mezzo Savonarola berbero»-nak jellemez, nyiltan a régen várt mahdinak nevezte magát, kinek az a hivatása, hogy az igaztalanság trónját, a rosszaság uralmát megdöntse és az igazság és jóság országát fölállítsa. *) Storia tlci Miisulmanni in Sicilia. II. kötet 4S5. lap. [702]