Németh Gyula: Törökök és magyarok. 2. köt. Szerk. Kakuk Zsuzsa és Róna-Tas András (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 5.)
Oszmán-török nyelvtörténet - Balassa Bálint és a török költészet: Magyar századok. Irodalmi műveltségűnk történetéhez (Budapest, 1948), 80-100.
A hitetlenek kezére jutottam, egyedül, nyomorultan és elgyengülve. Áradva emelkedik sóhajom a vároromról és a sáncokról, — szói Buda Mellékesen megjegyzem, hogy Budáról, Buda elvesztéséről nem ez az egyetlen ránk maradt török ének. Temesvár énekét így kezdi: „Hogy mit szenvednek szolgáid a végeken, — Nem tudod, fejedelmem, ha nem látod." Panaszkodik, hogy a birodalom olyan nagy részét elfoglalták a hitetlenek, említi Esztergomot, Budát és Újvárt s így végzi a verset: Haszán így szól: az égig szállt a sóhajom, Isten bocsássa meg, sok a vétkem. Tudd meg szultánom, hogy Temesvár várát Nem engedjük át a hitetleneknek, míg össze nem törünk. Gevheri, a XVII. század egyik legkiválóbb ásikja, szintén járt Magyarországon. Itt, Egerben, írta nagyapjáról szóló elégiáját, aki Egerben teljesített katonai szolgálatot s aki itt esett el. Magyarországi tárgyú török lantos ének ezeken kívül is több maradt ránk. (De még fognak ilyenek előkerülni s mindaz, amit ismerünk és ismerni fogunk, csak csekély töredéke a magyarországi török lantos költészetnek.) Az egyik a Dunát énekli meg. „A paradicsom-kerthez hasonló az ő tavasza, — Nyílik a Duna piros rózsája" — kezdi a magát meg nem nevező költő, aki a következő versszakokban különösen a Duna melletti véres harcokról szól, megemlíti Magyarországot, Budát és Esztergomot. A verset Köprülü a XVI. századi ökszüz ásiknak tulajdonítja. (I. <m. 10, 30.) Egy Üszküdárí nevű ásik ünnepi éneket ír abból az alkalomból, hogy Köprülüzáde Fázü Ahmed Pasa elfoglalta Érsek-Ujvárt (1663; Köprülü, i. m. 73, 119). A XVII. század egyik nagyhírű török lantos költője, Ásik Ömer, elmondja, hogy sokat járt Ruméliában s egészen Temesvárig feljött. (Köprülü, i. m. 199.) Harmadik rétege a XVI. századi török költészetnek a perzsa hatás alatt fejlődött, rendkívüli terjedelmű műköltészet, számos műfajjal, gazdagon fejlődött, mesterkélt formai és stíluselemekkel, sajátságos, a nép számára érthetetlen nyelvvel, mely az arab és perzsa szókincs jórészét magában foglalta. Ez a műköltészet — a népköltészettel és a lantos költészettel ellentétben — mindig időmértékes. Főtárgya a szerelem és a vallás, az előbbi — szinte játékszerűen — misztikus, vallásos magyarázati lehetőségekkel. A szerkezet szétesik, az egység nem követelmény, a költemény egyes versszakai gyakran felcserélhetők, a nélkül, hogy ez az értelem vagy a hatás rovására menne, a fődolog az egyes versek művészi kidolgozása, mind formai, mind tartalmi tekintetben; jellemző, hogy egy versnek gyakran van két, sőt több értelme is. A XVI. század a régi török műköltészet nagy százada, ekkor él Bákí (1526 27—1600) és Fuzúlí (meghalt 1560 körül), a török iro90 7
