Czeglédy Károly: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 3.)
A szavárd-kérdés Thury József előtt és után: Magyar Nyelv LV (1959), 373-85
.131 rövid áttekintést adott az örmény történeti forrásokról, és a magyar őstörténészek közül elsőnek hangsúlyozta, hogy igen nagy jelentősége volna, ha egy örmény hazánkfia hozzáférhetővé tenné őket a hazai történetkutatás számára (TudGyűjt. XIX/7, 120—6). LUKÁCSY először Horvát Istvánnak és a másik akkor legtekintélyesebb magyar történésznek, Fejér Györgynek akarta rendelkezésére bocsátani a tőle gyűjtött örmény adatokat, azok azonban arra buzdították, hogy tegye önállóan közzé munkája eredményeit. Ugyanez volt az Akadémia véleménye is (vö. AkÉrt. 1851: 287), amely a művet dicséretben részesítette, s mielőbbi kiadását javasolta. LUKÁCSY azonban még sokáig dolgozott rajta és csak 1870-bcn tette közzé. A mű jelentősége, amint THUBY itt tárgyalt esete is mutatja, lényegesen nagyobb őstörténetünk fejlődése szempontjából, mint eddig gondoltuk (vö. MORAVCSIK, MTörtBizForr. 32). Fontossága főleg abban van, hogy ilyen alapos nyelvi és forrásismerettel örmény történeti forrásokról sem LUKÁCSY előtt, sem azóta nem írt nálunk senki sem. Ebben a tekintetben LUKÁCSY, annak ellenére, hogy a forráskritika gyenge oldala volt, felülmúlta két másik kiváló hazai örmény tudósunkat, SZONGOTT KRiSTÓFot és PATRUBÁNY LuKÁcsot is. LUKÁCSY műve révén a magyar őstörténet számára egy addig gyakorlatilag teljesen ismeretlen forráscsoport vált hozzáférhetővé. Jogos tehát, ha LUKÁCSY örmény forrásgyűjteményében őstörténettudományunk negyedik nagy korszakának utolsó számottevő emlékét látjuk. Ez a korszak KÉRI BORGIA FERENC „Epitome históriáé Byzantinae"-jával kezdődik (1739.), s a magyar őstörténettudományban az új írott források (Konstantinos műve, Anonymus, Richardus jelentése, a kínai források hing-nu [hun] tudósításai, különböző mohamedán források, közöttük Ibn Rusta magyar vonatkozású adatai) felfedezésének, őstörténeti szempontból nevezetes keleti utazásoknak (HATVANI TURKOLLY SÁMUEL, J. KLAPROTH), valamint nagy jelentőségű nyelvészeti felismeréseknek (SAJNOVICS, GYARMATHI) a kora (vö. Pais-Eml. 268—70). Ezekhez az új forrásokhoz csatlakoznak 1870-ben, utolsóként LUKÁCSY révén az örmény adatok is. BUDENZ 1871-ben közzétett nevezetes cikke (NyK. X/L, 67—135), amelyben a magyar nyelv finnugor eredetének tisztázása után most már a magyar és török nyelv kapcsolataira is fény derült, őstörténeti szempontból is egy új korszak kezdetét jelzi. őstörténetünk általános fejlődése szempontjából azonban LUKÁCSY teljesen a régi iskola híve volt, aki még mindig a szkíta—hun—magyar rokonság alapján állt, sőt fő gondolata éppen a szkíta—hun elméletnek az egyik már LUKÁCSY korában is ódonul ható változatának tekinthető. Ez az egyébként meglehetősen elrejtett (H, 244, 2. jegyz.) alapötlet az, hogy mivel a pártusok a szkíták közül váltak ki, a pártus dinasztia egyik ága pedig Örményországban is uralkodott, a szkita kapcsolatokkal szintén rendelkező magyarok és az örmények között is voltak bizonyos összekötő szálak. E mögött az elképzelés mögött szemmel láthatólag LUKÁCSY kettős: örmény és magyar hazafisága húzódik meg. A szkíta—hun elméletnek ez a formája azonban már csak a hazai örmény körökben keltett különösebb lelkesedést. 1871 után ugyanis a szkíta—hun elmélet szintén új formát vett fel: ezt egyrészt az a hibás szemlélet jellemzi, amely a magyar és a török nyelv között genetikus kapcsolatot lát, másrészt az a feltevés, hogy már a hunok és velük együtt a türk idők-előtt, vagyis 550 előtt Európába jött más steppei népek is török nyelvűek voltak — mások e szerint a feltevés szerint nem is nagyon'lehettek —, s így nyelvi maradványaikat a törökből kell megmagyarázni. THURY is ennek 76
