Czeglédy Károly: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 3.)
Géza nevünk eredete: Magyar Nyelv LII (1956), 325—33
.131 A bajor Goua[z]o és Ioitsco változatok feljegyzési sajátságait egyesiti magában Freisingeni Ottó (GOMBOS 1774) Goizo (gen.: Goizi), valamint a Klosterneuburgi Necrologiumok Iouotsa (GOMBOS 1658; olv. Ioutsa: II. Géza) névalakja is. — Ide tartozik végül Hersfeldi Lamprecht Io( i)as (abl.: Ioiade acc. Ioiadem: I. Géza) adata is, amely látszólag azonos a Lamprechttől eredeti összefüggésében is említett (ed. HOLDER-EGGER 5 1 s) bibliai CKW: LXX: Icoá;: Vulg.: Ioas (II. Kir. 12, 1) névvel (így magyarázza a Ioias-t HOLDER-EGGER, i. kiad. 78). Azonban nem kétséges, hogy a bibliai Ioias-szal való kontaminációra a Géza névnek csak egy eredetileg is loi-val kezdődő német változata lehetett alkalmas. 4. A magyar *Gyöücsa eredetit tükröző bajor változatok mellett a XII. században és azután mind a magyar, mind a külföldi forrásokban egyre tömegesebben olyan változatok mutatkoznak, amelyek csak egy magyar *Gyé\csa *Gyé\sa eredetiből magyarázhatók. Ennek a változatnak az éj kettőshangzója általánosan elfogadott magyarázat szerint egy mellékfejlődést követve (ett>ej>é>í) korábbi éfl-ből fejlődött. A *Gyéücsa ~ *Gyéüsa névből a Gyéjcsa ~ Gyéj,sa alak NÉMETH (MNy. XXIV, 148) szerint 1100 körül fejlődött: II. Géza viaszpecsétjén Geisa alakban, ólombulláján Geise (gen.) formában olvasható (NÉMETH: i. h.). XII. századi okleveleinkben a következő változatokat találjuk: Geyfa, Geyae, Geissa, Geisse, Geiffa, Geiza, Geize, Geica, Geythfa, Geytfe, Geifce (vö. MIKOS: XXXI, 249; az idézett alakok közül az a végűek nominativusi és ablativusi, az e végződésűek genitivusi és dativusi formák). Krónikáinkban később még néhány más alakváltozat is felmerül: Geicha, Geyca, Geyssa, Geyza (ScriptKerHung. I, 523; vö. még JAKUBOVICH: MNy. XVI, 125-7, XVIII, 165). Ami ezeknek a névalakoknak a helyesírási sajátságait illeti, az »-vei való írás régebbi, mint az y-os (KNIEZSA i. m. 21, 24; SZABÓ DÉNES: MNy. XXXIII. 102). Az sses ([ses), illetőleg «c-s (fc-s) és »«-ses (ffses, vö. KNIEZSA: MNy. XXIV, 320—4) alakok hangértéke ebben a korban is kérdéses (KNIEZSA i.m. 19-20, 22-4, 74-7), lehet S, de lehet cs is, sőt PAIS (MNy. XXX, 109—10) a Geifce (gen.) és Geiza alakok esetében az «z-szes olvasatot is lehetségesnek tartja. A cs hangértékben a legrégibb a c jelölés, későbbiek a z, cz. ch. czh. ths, ts írásmódok (KNIEZSA i. m. 16, 19, 23). A külföldi krónikák a *Gyéicsa ~ *Gyéisa nevet részben ugyanilyen változatokban használják. A XII —XIV. századi bajor krónikában (GOMBOS 267, 315, 505, 762, 1754, 1766) Geizza, Geysa és Geiza alakokat találunk. Az ei kettőshangzót at-val is jelölik (GOMBOS 1770). — A Geisa és Geissa változatok megvannak a lengyel forrásokban is (GOMBOS 996, 1400; 455). A lengyeleknél a későbbi történeti művekben a Geysza forma is használatos (GOMBOS 1594, 2577). — Az olaszországi forrásokban Geysa (GOMBOS 1986) van, a XIV. századi velencei Geyza, Geiza (uo. 59—62) formák mellett. — A z-s írásmódot (Geyza, Gejza, Geizza) alkalmazták a dalmát (GOMBOS 2224) és a késői nemet források is (uo. 354, 373, 377). Aventinusnál azonban (Géizo, Geyzo és Geitzo) a magyar á-t o jelöli. 5. A külföldi források egy részében, már a XII. századtól kezdve egyetlen betűt találunk a magyar feljegyzésű Geisa és más névalakok et-jének a helyén. Ezeknek az ei helyén e-vel vagy t-vel írt változatoknak a magyarázata több okból is igen nehéz. Egyrészt kérdéses az átadott magyar forma hangalakja. A *Gy'é[csa alak mellett — amint a Dicse földrajzi név (vö. EtSz.) 68
