Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van. 1. köt. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 1.)
A török szófejtés és török jövevényszavaink - (Elöljáró megjegyzések. Magyar íz 'artus, articulus', török yüz 'ua.'; gyűrű, szérű) [MNy LIV/1958/, 435-450.]
69 indo-iráni (árja) nyelvi érintkezés, kölcsönzés feltevése egyszerűen lehetetlen. Nyilvánvalóan ennek a meggondolásnak az alapján utasították cl annak idején MUNKÁCSI közvetlen török—indo-iráni érintkezésének a gondolatát; ebben a fogalmazásban el kell utasítanunk ma is. Az elutasítás alapjául szolgáló végeredményben helyes elv merev alkalmazása azonban csak arra jó, hogy elhárítson egy valóban meglevő problémát, a helyett, hogy közelebb segítené a megoldáshoz. Л zsákutcából kivezető utat alighanem a török nyelv legrégibb iráni jövevényszavainak módszeres vizsgálata fogja megmutatni. A régebbi kritika ebben a kérdésben is meglehetősen elutasító álláspontot foglalt el. Ma már azonban tudjuk, hogy a kínai források és a régészeti, továbbá antropológiai leletek tanúsága alapján Nyugat- és Közép-Szibéria déli részein, valamint az azokhoz csatlakozó délibb területeken igenis számolnunk kell iráni nyelveket beszélő népekkel, mégpedig legalább az i. e II. századtól kezdve. Ezekből a nyelvekből kerülhettek, s nyilván kerültek is jövevények a törökbe. Sajnos, a szóban forgó iráni nyelvek megközelítése ez idő szerint még közvetett módszer alkalmazásával is kemény dió. Könnyen meglehet azonban, hogy előbb-utóbb kiderül: a török indo-iráninak gondolt jövevényei is ezekből a feltehetően igen sajátos hangállapotot tükröző iráni nyelvekből származnak. Az átvételek körülményeit tisztázó magyarázatok elé tornyosuló nehézségeket apránként alighanem sikerül megoldani, főleg ha nem tévesztjük szem elől, hogy ebben az esetben is számolnunk kell nem közvetlen érintkezésből származó jövevényekkel, és hogy a művcltségszavak már akkor is több száz, vagy éppen ezer kilométert is képesek voltak „utazni". 5. Mint láthatjuk, ma még igen komoly akadályok állnak a török etimológiai kutatások útjában. Ennek ellenére nem mondhatunk le ezekről a kutatásokról, és nem érthetünk egyet azzal a kényelmes állásponttal, hogy erre csak az altaji rokonság tisztázása után kerülhet sor. Ügy véljük, hogy az adott körülmények között a módszeres etimológiai kutatások — a ma természetszerűen fennálló korlátok ellenére is — eredményesen támogathatják éppen a rokonság tisztázásának kérdését is. Éppen ezért a legnagyobb várakozással tekintünk azok elé a jelentős vállalkozások elé, amelyek közül az egyik, a török nyelvek etimológiai szótára N. A. BASKAKOV vezetésével Moszkvában készül, a másik, az oszmán-török köznyelv etimológiai szótára pedig H ASAN EBEN kutatásainak eredményeképpen jelenik meg Ankarában. Aligha szükséges hangsúlyozni, hogy a török etimológiai kutatások emez örvendetes fellendülésének mekkora a jelentősége nyelvünk török elemeinek kutatása szempontjából. Az sem titok, hogy a magyar nyelv régi török jövevényszavai a török szófejtés szempontjából sem közömbösek: honfoglalás előtti ó-csuvasos jellegű török eredetű szavaink — amelyek átvételének a kora a legpesszimistább számítás szerint sem tehető a Vili— IX. századnál későbbre — egyben ennek a nyugati török nyelvnek ma elérhető legrégibb emlékei is. A következőkben néhány török jövevényszavunkat kívánjuk vallatóra fogni, hogy a török szófejtés segítségével egynéhány eddig nem tisztázott kérdésükre megkíséreljünk valamelyes fényt deríteni. Egyes esetekben egész
