Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van. 1. köt. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 1.)
A török szófejtés és török jövevényszavaink - (Elöljáró megjegyzések. Magyar íz 'artus, articulus', török yüz 'ua.'; gyűrű, szérű) [MNy LIV/1958/, 435-450.]
68 mint szamojéd — jövevényszónak kell lennie. Ha mongol, kronológiai okokból sem gondolhatunk arra, hogy a Dzsingisz kán felléptével ismertté vált mongol nyelvből származzék, hiszen Kääyari adata a XI. század második feléből való. De nem gondolhatunk erre hangtani okokból sem. A XIII. századtól napjainkig valamennyi mongol adatunk -eun képzős alakban jelentkezik, a török szó pedig csak olyan mongol nyelvből származhatik mint jövevény, amely nem tartalmazta ezt a képzőt. Ezenfelül a mongol, mandzsu és szamojéd megfelelők tanúsága szerint a szó eredetileg szókezdő p-vel hangzott (a kitaj még változatlanul tartalmazta ezt a szókezdőt), és nyelvtörténeti, egyben kronológiai okokból csak *poima alakban kerülhetett a törökbe. Márpedig a szókezdő p — eredeti és jövevényszavakban egyaránt — már a VI. század előtt eltűnt, s helyét magáuhangzós szókezdőnek adta át. Végeredményben tehát csak annyi állapítható meg, hogy a török, mongol, mandzsu és szamojéd szavak összetartozása kétségtelen, az összetartozás kora igen régi, egymással való összefüggésüket azonban jelenleg pontosan meghatározni nem tudjuk. 4. A számos lehetséges egyezés-típus közül utoljára, de nem utolsó sorban még egyet említenénk. A török szókincs elemeit vizsgálva feltűnik, hogy egy jelentős számú esoportnak következetesen hiányzanak a mongol és mandzsu-tungúz megfelelői, ugyanakkor azonban felettébb valószínű iráni, sőt ún. indo-iráni egyezéseik jelezhetők; ezek a szókészleti elemek természetesen esak jövevényszavak lehetnek, amelyekhez a török a feltételezett altaji alapnyelvből való kiválása után, külön életében juthatott hozzá. Az egyezésekre a jós/.einű, dc nem mindig kifogástalan kritikájú MUNKÁCSI BERNÁT irányította rá a figyelmet. GOMBOCZ ZOLTÁN elutasító állásjamtja ellenére NÉMETH GYULA (i. in. 87—95; uo. 1. a korábbi irodalmat is) úgy látta, hogy MUNKÁCSI egyeztetéseinek egy része igenis elfogadható. Ügy vélem, hogj az egyeztetéseket illetőleg XÉMETHnek nemcsak igaza van, hanem az általa elfogadott lista lényegesen bővíthető is, mégpedig olyan egyeztetésekkel is, amelyek MuNKÁcsinál nem szerepelnek. Ami a szóegyezések magyarázatát illeti, itt kissé másképpen áll a helyzet. Mindenekelőtt ezúttal sem szabad szem elől tévesztenünk a török—finnugor egyezésekkel kapcsolatban mondottakat, nevezetesen azt, hogy ezek a kölesönzések sem helyezhetők azonos kronológiai síkra. Van a régi iráni (és tochár) jövevényszavaknak egy számszerűen jelentős csoportja, amely irodalmi úton, az ujgur (és az Írásról így nevezett török nyelvű) fordítások révén került a törökbe. Ezek nem igen gyökereztek meg az élő nyelvben, jelentős részük azonban tovább jutott — ujgúr közvetítéssel — az írott mongol nyelvbe (ez utóbbiakról 1. B. JA. VLADIMIRCOV, Mongolica I: Заниски Коллегин Востоковедов I [1925.], 305—41). A probléma nem is itt van, hanem ott, hogy a feltehető iráni, sőt ún. indo-iráni jövevényszavaknak tekintélyes része már a legrégibb török nyelvemlékekben jelentkezik; ugyanezek egyúttal a mai török nyelvek általánosan elterjedt szavai közé is tartoznak. Más szóval ez annyit jelent, hogy az átvétel időpontja és helye nem egyeztethető össze — mai ismereteink szerint. Az átvétel időpontjának ugyanis jóval meg kellett előznie az i. sz. VI. századot, még akkor is, ha e régi jövevényszó-csoport legfiatalabb rétegére gondolunk. Márpedig ebben az időben — sok évszázaddal az östörök nyelv első tagolódása után is — annyira északi vidéken élt a török, hogy ott török—
