Neparáczki Endre (szerk.): Magyar őstörténeti műhelybeszélgetés - A Magyarságkutató Intézet Kiadványai 20. (Budapest, 2020)
Szabados György: A magyar őstörténet mint történettudományos kérdés
A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET IVI I N T TÖ R T É N E T T U D O IVI A N YO S KÉRDÉS népi önelnevezés alapja egy kutrigur-hun uralkodó személyneveként bukkan fel bizánci íróknál „Muagerisz” formában, aki 530 körül a Fekete-tenger vidékén élt;21 ezzel szemben a nép eredetét mitikus nyelven kifejező csodaszarvas-monda keltezhetetlen. 21 Moravcsik 1927, 271. 22 Szentpétery, SS Rer Hung 1, 143-145. V. ö. a XIV. századi krónikaszerkesztmény változatával. Uo, 249-252. 23 Berze Nagy 1927. V. ö. Mátéfíy 2012. A monda legrégebbről ismert változatát Kézai Simon gesztája őrzi. Eszerint Ménrót óriásnak Eneth nevű feleségétől két fia született Perzsia vidékén: Hunor és Magon A két fiú vadászni indult Meótisz [Azovi-tenger] ingoványaiba, amikor a pusztában egy gímszarvas jelent meg előttük; ők üldözőbe vették, az menekült előlük, míg el nem tűnt. Sokáig keresték, de hiába. Miután bebarangolták a vidéket, úgy találták, hogy az alkalmas állatok tartására. Visszatértek apjukhoz, és beleegyezését elnyerve a Meótisz ingoványai közé költöztek, hogy ott telepedjenek le. Meótisz Perzsiával határos: egy kis gázlótól eltekintve tenger zárja körül; folyói nincsenek, de bővében van fűnek, fának, szárnyasoknak, halaknak és vadaknak. Hunor és Magor öt évig lakott ott. A hatodik évben kimozdultak onnan, és a pusztában Belár fiainak feleségeire és gyermekeire akadtak, akik férjük nélkül maradtak sátraikban. Őket minden ingóságukkal együtt a Meótisz ingoványai közé hurcolták. Elfogták az alánok fejedelmének, Dulának két lányát is; egyiket Hunor, másikat Magor vette feleségül. Idővel kezdtek oly hatalmas néppé nőni, hogy a föld nem bírta őket táplálni.22 A csodaszarvas-mondáról a néprajztudomány bebizonyította, hogy az eredeti magyar néphagyomány része volt, nem egy klerikus költötte vagy jegyzetelte ki máshonnan.23 Ezt két tényezőből lehet tudni. Egyfelől az egyházi kötelékbe tartozó középkori írástudónak nem volt szokása pogány eredetmítoszokat gyártani, ellenkezőleg: e hagyományelem fontosságát jelzi az, hogy helyet vívott ki magának a krónikák lapjain. Másfelől a szarvasűzés mondája olyan keleti népek ajkán is élt, akiknek nyelvét egyetlen krónikásunk sem ismerhette. A mitikus „őstörténeti tér” tehát a Kaukázustól északnyugatra elterülő kelet-európai steppe, vagyis írásos hagyományunk nem gyámolítja egy Urál-vidé- 115
