Kovács Dezső (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1983 (Budapest, 1984)
A szekciók ülései - „B” szekció. Témaköre: A könyvtárhasználatra nevelés a felsőoktatásban - Nagy Attila: Néhány iskolán kívüli intézmény felelősségéről a könyvtárhasználatra nevelésben
További intézmények Ismét csak utalásokkal élhetek, amikor az óvodai nevelés folyamatának és tantervének ilyen irányú korszerűsítését szorgalmazom. A nevelésszociológiai vizsgálatok egybehangzó eredményei szerint a szülők réteghelyzetéből adódó hátrányok csökkentésére, a hiányzó kulturális (esztétikai és magatartásbeli) motívumok, minták beépítésére az óvodás korosztályban sokkal nagyobb esély van — természetesen a családi háttér együttműködési szándéka itt is az egyik előfeltétel —, mint a későbbi évjáratokban. Vagyis ösztönző példának kellene tekintenünk néhány skandináv ország eredményeit, ahol az óvodások harmadát könyvtárhasználóként tartják nyilván. (Nálunk ez az arány a jószándékú becslések szerint is csak 5—10% körül lehet.) Természetesen nem a 4—5 évesek tömeges olvasóvá tanítását szorgalmazzuk, nem az óvodai játékosság életkori sajátosságokhoz jól igazodó légkörét szeretnénk felszámoltatni; csupán a mesehallgatás, a könyvek lapozgatása, a bábozás megszerettetése, a könyvtári közeg ismerőssé tétele, az otthonosság élmény megteremtése lehet az elsőrendű célunk. A következő évek legfontosabb könyvtárpolitikai feladatainak egyike az iskolai könyvtárak fejlesztése, de egy percre sem szabad azzal az illúzióval áltatni magunkat, hogy ennek elvégeztével a gyermekek könyvtárhasználatra nevelésében már nem, vagy alig marad tennivalónk. Annál is inkább világosan kell fogalmaznunk, mett sokan a gazdasági, pénzügyi érvek hangoztatásával hárítják el a gondolkodás és a tettek felelősségét, holott a követendő példákért nem kell feltétlenül sokkal gazdagabb országokba ellátogatnunk, hiszen Csehszlovákia ilyen jellegű eredményei is ugyancsak figyelemre méltóak. Az óvodák csaknem általánosnak mondható hatókörét (az érintett korosztály több mint 85%-a) ugyan nem közelíti, de a 10—18 évesek majdnem felét mégis vonzza a művelődési házak rendszere. Jól tudjuk, az ott folyó tevékenységek hátterében döntő motívum a szórakozni, kikapcsolódni akarás, s a tanulás, az önépítés szándéka csak aligalig jellemző, míg a könyvtárak használatával fordított a helyzet. A fentiekkel kapcsolatos, a megosztott felelősség, a sajátos kölcsönviszony kérdése főként az egyre inkább szaporodó művelődési központok, az úgynevezett komplexek, közművelődési intézmények esetében válik különösen élezetté. Valóban szerves egységek jöttek létre? Az egyes, korábban elkülönülő funkciók most már egymásra épülnek, a kölcsönhatás, az együttműködés a jellemzők? Bizonyára nem egybehangzó igenlő válaszokat kellene megfogalmaznunk, hanem sokkal inkább a korábbi kölcsönös erőfeszítésekre, a konkrét kísérletek megtervezésére és ellenőrzésére, saját könyvtárosi ötleteink minél pontosabb megfogalmazására s a partnerek kritikus, de megérteni akaró meghallgatására lenne múlhatatlanul szükségünk. Végül egy minden kétséget kizáróan létező, bizonyos közművelődési hatékonysággal dicsekedhető, ám valamilyen módon mégis szinte tabuként kezelt intézményrendszerrel kapcsolatos gondolkodni és tennivalónkról is ejtsünk szót. Hadd kezdjem egy személyes élménnyel! Az utóbbi egy évben szerencsém volt látni az ország két távoli szögletében egy-egy ritka, becses műemlékünket, a veleméri (Vas megye) katolikus és a csarodai (Szabolcs-Szatmár megye) református templomot. Mindkettőről rendelkeztem bizonyos elemi (útikönyv) ismerettel, de a látvány mégis lenyűgözött — hosszú percekig fogva 54
