Kovács Dezső (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1982 (Budapest, 1983)

A szekciók ülései - 4. Gyermekkönyvtári szekció. Tájékoztatás a gyermekkönyvtárban - Sáráné Lukátsy Sarolta: Tájékoztató munka a gyermekek körében

rülmény ismeretében lehet készíteni. (Ilyet kevés helyen csinálnak, pedig igényszintet emelni csak így lehet!) Tematikus előadásokat, klubfoglalkozásokat és bármilyen más rendezvényt is csak a gyermekek érdeklődési körének ismeretében szabad — jó lelkiismerettel — szervezni. Az ezekről való tájékoztatás (meghívón, plakáton, faliújságon, szóróanyagon stb.) ugyan már a propaganda területe, de nem lehet szó nélkül elmenni a többnyire rengeteg energiával, munkával megszervezett — és egyre rosszabb hatásfokú rendezvények mellett. Az iskolákkal mindenképpen egyeztetniük kell a havi (félévi) éves programtervet —a legjobb a tanév elején —, de a kapcsolat ne abban merüljön ki, hogy az adott napon egy vagy több osztálynyi gyermeket kivezényelnek a könyvtárba! A személyes meggyőzés, az egyéni érdeklődés ismerete nem maradhat el a legjobb írásos propaganda mellett sem. (És milyen sok helyen nem nevezhetjük a propagandát még jónak sem!) A legmagasabb szintű tájékoztató tevékenység a konkrét kérdésre való válaszadás, azaz a keresett információ eljuttatása a használóhoz.* Gyermekek esetében azonban talán nagyobb szerepe van az eljuttatásnak, mint magának az információnak. Nem szabad azt a kényszerképzetet keltenünk a gyermekben, hogy a könyvtáros "szupermen", akinek minden a kisujjában van! Bármennyire is kényelmes az a megoldás, ha odalépünk a polchoz, és levesszük a megfelelő (vagy épp a kezünkbe akadó) könyvet, éppen azt kell bizonyítanunk a gyermek előtt, hogy a keresett információt ő is megtalálhatja, ha beilleszti az általa ismert fogalomrendszerbe, és felfedezi a hozzá vezető utat (azaz jól használja a segédeszközöket). Éppen ezért meg kell ragadnunk minden lehetőséget, alkalmas témát, hogy közösen keressük meg a forrásokat, s ahol bizonytalanságot tapasztalunk az eszközhasználatban, vezessük rá a kis olvasót a helyes megoldásra, a megfelelő módszerekre. Gyakorlatilag az a jó, ha saját gondolatmenetünket hangosan is elmondjuk, és probléma-érzékenységünk olyan fokú, mintha a saját feladatunkat kellene megoldani. A megtalált irodalommal sem szabad magára hagyni a gyermeket — természetesen tapintatosan és önbizalmát növelve kell ezt tennünk — hiszen ő még nincs tisztában az anyaggyűjtés, jegyzetelés technikájával, a különböző kézikönyvek szerkezetével, egyes részeinek információs értékével. (A legtöbben azzal kezdik, hogy szolgaian kimásolják a teljes mondatokat, jobb esetben megnézik a tartalomjegyzéket — lexikonnál is! - vagy vaktában lapoznak a könyvben.) Feltétlenül meg kell tudnunk, milyen mélységig van szükségük az ismeretekre (mihez kérik?), és mennyire járatosak a jegyzetelésben, a pontos hivatkozásban. Ha kisebbekről van szó, lássuk el néhány jó tanáccsal is — esetleg néhány bekezdést, ismeretlen kifejezést együtt nézzünk át. Ha túl sok az anyag (bibliográfia, több kézikönyv, bővebb tárgyalási mód stb.), akkor a szelektálásban is segítenünk kell, mert megriadhat a nagy mennyiségtől. Ha befejezte munkáját, érdeklődjünk az eredményről, és bíztassuk további kutatásra. Bizony, ez munkaigényes (de minimálisan odafigyelést igénylő) tájékoztatási forma. Ha állandóan előttünk lebeg a folyamatos önművelés eszménye, és ha bizonyítani kívánjuk, hogy a könyvek által minden (vagy majdnem minden) kérdés megválaszolható, akkor erre időt is kell biztosítani. Mindössze a feleslegesen ismétlődő referensz-munkától óvakodjunk, mint pl. a minden tanévben újra felbukkanó kérdések (adatok egy-egy tájegység felszabadulásáról, Rákóczi Ferenc életéről, anyaggyűjtés Leninről, Mátyás királyról, a 92