Kovács Dezső (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1982 (Budapest, 1983)

A XIV. vándorgyűlés plenáris ülésének előadásai - Dr. Cselőtei László: Az oktatás és a tudomány feladatai a mezőgazdaság fejlesztésében

nagy szerepe volt a megnövekedett szakmai és egyéb ismereteknek, a tudásnak és a készségnek. A mezőgazdaságban dolgozók közül ma már csak minden ötödik, hatodik a segédmunkás, alig néhány százalékkal több, mint az egyéb népgazdasági ágazatokban. A dolgozóknak közel fele betanított munkás, ami egy-egy részterületen, sok esetben felnőtt korban elsajátított, a szakmunkás ismereteket megközelítő képzettséget jelent. Az összes dolgozóknak több mint 30 százaléka szakmunkás, s közülük jelentős számú a középfokú végzettségű. Nagyüzemeinkben ma több mint 40 ezer középfokú és több mint 20 ezer egyetemi és főiskolai végzettségű szakember dolgozik. Ez az összes mezőgazdasági felsőfokú végzettségűeknek közel kétharmada, s messze meghaladja a nyugati országokban a termelőüzemekben levő szakemberek arányát. Az oktatás, a kutatás, az igazgatás, valamint a mezőgazdasággal kapcsolatban levő más intézmények és szervezetek szakembereivel együtt ők a legfontosabb letéteményesei a mezőgazdaság fejlesztésének. A nagyobb létszámú felsőfokú mezőgazdasági szakemberképzés — a műszaki, a pedagógiai és más területekhez hasonlóan — az 50-es évek elején indult meg. Ezzel a mezőgazdaság szocialista átszervezésével előttünk álló feladatokra készültünk. Ma, 30—35 év múltán az akkor képzettek közül sokan most érik el a nyugdíjkorhatárt. Erre a folyamatra jellemző, hogy ezelőtt alig hat-hét éve még a termelőszövetkezeti elnököknek kevesebb mint egyharmada volt egyetemi és főiskolai végzettségű, ma viszont arányuk megközelíti a kétharmadot. A vállalati szakmai vezetőknél ez az arány 50 százalékról 75 százalékra növekedett. (...) A mezőgazdasági szakoktatás, azon belül a felsőoktatás hallgatói létszáma az elmúlt időszakban számszerűen csökkent, az oktatás lehetőségei azonban jelentősen megnőttek és tartalmában is megújultak. Van azonban valami, ami agrárfelsőoktatásunk kezdetei óta, közel 200 éve, véleményem szerint helyesen, alapjaiban nem változott: az, hogy a termelés irányítására képzett szakembereknek termesztési-biológiai, műszaki-technikai és ökonómiai tartalmú képzést adunk. Nem volt véletlen, hogy régebben a felsőfokú mezőgazdasági szakembereket okleveles gazdának vagy mezőgazdának nevezték. Gazdának, aki — alkalmazkodva a természeti és társadalmi-gazdasági körülményekhez — nemcsak termel, hanem gazdálkodik, méghozzá jövedelmezően gazdálkodik a rendelkezésére álló termelőerőkkel. A mezőgazdasági nagyüzemek mértének növekedése és az őket kiszolgáló és segítő vállalatok és intézmények igényei szerint külföldön és nálunk is az utóbbi időben ez a képzés olymódon fejlődött tovább, hogy külön képezünk a vállalatok műszaki irányítását és fejlesztését ellátó mezőgazdasági gépészmérnököket és a vállalati ökonómiai feladatokra üzemszervező agrármérnököket. A vállalat egész tevékenységét áttekintő, ilyen szemléletet biztosító három ismeretkör azonban eltérő mértékben ugyan, de mindhárom képzési formában megmaradt. Ez segíti a szakemberek együttműködését, s azt, hogy a munka során jobban megérthessék egymást. Emellett a mezőgazdaság a határterületeken más alapképzettségű szakemberek kapcsolódását, segítségét is igényli. Elég, ha azokra az építész, gépész, vegyész és más mérnökökre, jogászokra és egyéb szakemberekre utalok, akikből ma már többezren dolgoznak a mezőgazdaságban, de úgy látjuk, hogy még mindig nem elegen. Velük együtt is a csökkenő létszámú mezőgazdasági szakembergárda a jövőben csak úgy tudja ellátni megfelelő44