Kovács Dezső (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1982 (Budapest, 1983)

A szekciók ülései - 6. Levéltári szekció. A levéltárak és az irattárak kapcsolatai - Összefoglaló a szekció munkájáról

Véleménye szerint az értékhatár-vizsgálatok legfőbb célja, hogy a levéltárak szervjegyzékein nyilvántartott 18 000 fondképző közül kijelöljék azokat, amelyek iratai megőrzésre érdemesek. E kérdésben ugyanis a megyei levéltárak véleménye eltérő. Zala megye például 100-nál kevesebb értékhatár feletti szervet tart nyilván, Borsod-Abaúj-Zemplén megye 2500-at, de nem tisztázott e kérdés az Új Magyar Központi Levéltárban sem. Bán Péter, a Heves megyei Levéltár munkatársa — az előző hozzászólókkal ellentétben — a helytörténeti kutatások érdekében az alsóbb szervek iratainak megmentésére hívta fel a figyelmet. Elmondta, hogy a községsoros összeírások, kataszteri iratok egy-egy falu története szempontjából rendkívül fontosak, és a kutatást rendkívül megnehezítené, ha a helyi szervek fondjai csak a felettes szervek irattárában vagy egyáltalán nem maradnának fenn. Barta László, a Szentesi Fióklevéltár vezetője kiemelte, hogy iratkezelési kérdésekben a levéltárak jogi helyzete problematikus. Semmiféle szankcionális hatáskörük nincs az iratkezelési szabályok megszegőivel szemben. Működésüket általában a tanácstól kapott irányelvek határozzák meg, és ezekkel szemben olykor még a Művelődési Minisztérium rendelkezéseinek sincs foganatja. Az irattárosok részéről Csacsovszky Dezsőné, a Diósgyőri Gépgyár munkatársa és Vevér Banyik Sándor, a Budapesti Közlekedési Vállalat irattárosa vázolta a problémákat. A Diósgyőri Gépgyár képviselője — az irattári munka szempontjából — pozitívan értékelte az 1969. évi 27.tvr-t, amelynek nyomán sor került az iratkezelés szabályozására. A volt Kohó- és Gépipari Minisztérium 1971-ben adta ki minta-iratkezelési szabályzatát, amelynek nyomán 1973-ban elkészült a Diósgyőri Gépgyár saját szabályzata. Végrehajtása során korszerűsítették az iktatást, és megszervezték a központi irattárat. A jogelőd'-iratok helyzetét, a TÜK-iratok kezelését a továbbiakban is problematikusnak látja. A Kohó- és Gépipari Minisztérium szervezési intézete gondoskodott az ágazat területén az irattáros képzésről. Rendszeresen tanfolyamokat szervezett, és készült az irattárosok számára tankönyv is. Ennek ellenére a szakma nem eléggé megbecsült, és igen nagy a fluktuáció. Foglalkozott az irattárak munkaerő-ellátottságával Vevér Banyik Sándor is. Elmondta, hogy rendkívül nehéz az utánpótlás biztosítása, és náluk évtizedek óta nincs megoldva a szakmai képzés sem. Az 1950-es években a vállalat területén sok indokolatlan selejtezés, iratpusztulás történt, aminek elsősorban a hozzá nem értés volt az oka. Javasolta, létesítsenek a BKV felügyelete alatt olyan archívumot, ahol a levéltárat nem érdeklő, de a vállalat története számára fontos és érdekes dokumentumokat őrzik (pl. régi villamos és autóbusz jegyeket, menetrendeket, plakátokat, műszaki rajzokat, fotókat stb.). Pintér Ilona, a Bács-Kiskun megyei Levéltár munkatársa ellenezte az ilyen házilevéltár felállítását. Kérte, hogy az irattári terveket olymódon alakítsák ki, hogy minden irat fennmaradjon, ami a történetírás és így a vállalat története szempontjából érdekes. Ezek az iratok viszont bizonyos idő eltelte után kerüljenek a levéltárakba, nehogy versengés legyen a vállalat archívuma és az illetékes levéltárak között. A vita során azonban — külföldi példákra hivatkozva — többen javasolták az egyes iratképző szervek felügyelete alatt álló "átmeneti levéltárak" létrehozását. Ezek az intézmények alkalmasak volnának arra, hogy a nagy mennyiségű értékes, de a levéltárak által át nem vehető iratokat őrizzék, az ügyviteli, információs feladatokat ellássák, majd a 108 .