Kovács Dezső (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1981 (Budapest, 1982)

A XII. vándorgyűlés előadásai és korreferátumai - A szekciók és bizottságok ülése - Levéltáros Szekció - Beszámoló a Levéltáros Szekció munkájáról. Összeállította: dr. Bán Péter

zelték. A Szekció nem erőszakol forrástémákat a levéltárakra, inkább megteremti a lehetőségét olyan szakmai tanácskozásoknak, melyek pl. választ tudnak adni a „hogyan közöljünk kérdésére. — A korreferátumok sorában képviselt, több levéltárat is érintő témák közül háromra külön is alakítottak kisebb munkacsoportokat. Igy megalakultak a tized jegyzékek, a hagyatéki leltárak és a nemzeti bizottsági iratok forráskiadási és feldolgozási módszereivel foglalkozó bizottságok, egyenként 5-7 fővel. A szekció programjának másik fő része az egyházi levéltárak „bemutatkozása volt. A délutáni ülés elnöki tisztét Kanyar József, a Somogy megyei Levéltár igazgatója látta el. Néhány bevezető szóval méltatta az egyházi levéltárak különös jelentőségét a feudális és a kapitalista korszak széleskörű tudományos vizsgálatában, illetve a jelenkor művelődéstörténeti kutatásában. Bevezetőjében röviden vázolta az egyházi archívumok szervezeti helyét a magyarországi levéltári hálózatban. A felszabadulás után évekig nem került sor a kérdés törvényes rendezésére. A kisebb egyházak nem is rendelkeztek a szó teljes értelmében vett levéltárral. Az 1950. évi 29. sz. törvényerejű rendelet a meglévő nagy egyházi levéltárakat nemzeti érdekű magánlevéltárakká nyilvánította, s lehetőség nyílt hasonló státuszú új levéltárak alapítására (pl. az unitárius egyháznál). A következő húsz év alatt azonban még mindig csak lassan javult az egyházi levéltárak anyagi-tárgyi és személyi helyzete. Fontos változásokat indított el az 1969. évi 27. sz. tvr., illetve a 30/1969. Korm. sz. rendelet. Ezidőtől az egyházi levéltárak a szaklevéltárak körébe kerültek, ismét újabb egyházi levéltárak jöttek létre (mint a Magyar Zsidó Levéltár), végül mind aktívabb állami támogatás segítette őket hátrányos feltételeik megszüntetésében. Az egyházi levéltárak főhatóságai saját egyházkormányzati szerveik, 1970 tájától pedig gyűjteményi központok, tanácsok vagy bizottságok, mint közvetlen szakmai felügyeleti szervek is alakultak az egyes egyházaknál. A református egyház levéltárairól Kormos László, a Tiszántúli Egyházkerületi Levéltár (Debrecen) igazgatója tartott igen részletes és hivatásszeretettől fűtött előadást. Beszámolója négy megközelítést nyújtott. A történeti áttekintést az egyházigazgatási s ennek függvényében a levéltári szervezet kialakulásának, módosulásainak bemutatása biztosította, a 17. századtól egészen napjainkig. Az öt nagy református levéltár: a budapesti Zsinati és a Dunamelléki (Budapest), a Dunántúli (Pápa), a Tiszáninneni (Sárospatak), a Tiszántúli (Debrecen) Egyházkerületi Levéltár ma együttvéve mintegy 4000 folyóméter iratanyagot gondoz. Ezek az ún. belső fondok, s ezekben található az esperesi egyházmegyék iratainak többsége is. A külső fondok zömmel az egyházközségeknél vannak, raktározási gondok miatt. Az ismertetés ezután a főbb irattípusokat és azok tudományos forrásértékét vázolta. Kiemelte a különböző egyházkormányzati szervek jegyzőkönyveit, a hozzájuk kapcsolódó aktákkal együtt, a külön kezelt (elnökségi) iratokat, az egyházlátogatási jegyzőkönyveket, az anyakönyveket, az iskolák és más kulturális szolgálatok (olvasókörök, ifjúsági egyesületek stb) anyagait, egyházi személyiségek naplóit, feljegyzéseit, olyan értékes iratgyűjteményeket, mint pl. Tisza István, a Ráday család hagyatékai. A kutatási téma lehetőségeket, melyeket Kormos László szintén nem hagyott figyelmen kívül, még ilyen címszavakban sem tudjuk itt felsorolni, mert majd minden szaktörténész megtalálhatja ebben az iratanyagban az irányultságának megfelelő kútfőket. Az előadás harmadik része az említett 5 levéltár részletekbe menőbb bemutatá114