Kovács Dezső (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1981 (Budapest, 1982)

A XII. vándorgyűlés előadásai és korreferátumai - A szekciók és bizottságok ülése - Műszaki Könyvtáros Szekció - Vajda Erik: A tájékoztatás és az állományalakítás fejlesztése a műszaki, mezőgazdasági és természettudományi könyvtárakban

kategóriába sorolhatjuk azokat a különböző fenntartók: kutató- és fejlesztő intézetek, felsőoktatási intézmények, egyes nagyvállalatok szervezetében működő könyvtárakat, amelyeknél indokolt, hogy egy-egy szakterület, szakágazat szakirodalma terén országos feladatokat lássanak el. Végül az utolsó kategóriába a „végfelhasználók ", a ,,fogyasztók" helyi könyvtárai tartoznak, mindenekelőtt a vállalati, kisebb intézeti, gyáregységi, hatósági és hasonló könyvtárak. Kezdjük a végén: állománygyarapítási gondjainktól (és nemcsak az anyagi gondoktól, hanem a dezinformáló kis állományok elszigeteltségének káros hatásától is) csak akkor tudunk megszabadulni, ha a helyi könyvtárak állománygyarapítási szemlélete gyökeresen megváltozik. Ezekben a könyvtárakban annak a beszerzésére kell szorítkozni, ami a) a mindennapi munkához kell, állandóan jelen kell lennie, ezek pedig nagyrészt kézikönyvek és ehhez hasonló segédletek, referensz-művek, amelyek adott esetben ugyan drágák, de amelyekből a legfontosabbakat ha tetszik, ha nem, be kell szerezni; b) arra, ami olcsó, tehát amiből nyilván nem érdemes külön gondot csinálni, mint pl. a főgyűjtőkör magyar szakirodalma; végül c) azokra a kiadványokra, amelyek tekintetében az igények intenzitása, gyakorisága oly nagy, hogy még mindig olcsóbb a kiadványt (elsősorban időszaki kiadványt) beszerezni, mint minden esetbe/i másolatot kérni, amikor a kiadványra vagy egy abban megjelent közleményre szükség van. A helyi könyvtáraknak alapjában át kell állítaniuk tevékenységüket az információs szolgáltatások közvetítésére, szükség szerinti „átcsomagolására és kiegészítésére, majd pedig az ezek nyomán és ezektől függetlenül jelentkező olvasói igények kielégítésére, de nem elsősorban saját állományukból, hanem az ország állományából. A több vagy néhány szakterületen országos feladatokat ellátó (tehát az első két kategóriába sorolható) könyvtárakban és könyvtárak között nincs más lehetőség, mint az együttműködés és a koordináció. Mindez persze szavahihetőséget tételez fel. Ha olyan megállapodások jönnek létre, amelyek keretében az egyik könyvtár lemond egy bizonyos kiadványról (nyilvánvaló, hogy az egész kooperációban mindenekelőtt az amúgy is legköltségesebb időszaki kiadványokról beszélünk, nagykönyvtárak esetében pedig különösen azokról), a másik pedig elvállalja annak beszerzését, akkor az utóbbinak kötelessége, hogy ezt a kiadványt be is szerezze, és ha netán lemondására kényszerülne, akkor kooperációs partnereivel együttesen kell meghatározniuk, hogy mi történjék a jövőben. A mondottak és a mondandók alátámasztására hadd hivatkozzam ismét személyes munkámra, és intézményünk tapasztalataira. Nemrégiben az OMK-tól (tehát a könyvtártól) kaptam egy feljegyzést a mutatványszámok körözése és véleményezése tárgyában. Bevált gyakorlat ugyanis, hogy az új időszaki kiadványok mutatványszámait a témában érdekelt és ahhoz értő szakemberekkel véleményeztetjük, mind olvasószolgálati, mind dokumentációs feldolgozási szempontból. Az utóbbi szempontjából van olyan kiadvány, aminek beszerzését javasoljuk, van, aminek lehetőség szerinti beszerzését tartjuk indokoltnak, van, ami nem kell, és végül van, aminek beszerzését feltétlenül szükségesnek tartjuk, nyomatékosan javasoljuk. Nos, a feljegyzés értelmében a könyvtár ugyan semmilyen lehetőséget nem lát arra, hogy újabb időszaki kiadványokat szerezzünk be, de kész arra, hogy a javasolt vagy nyomatékosan javasolt beszerzések esetében értesítsen arról, hogy az országban milyen könyvtár szerzi be az adott dokumentumot. Igen hálás voltam és vagyok ezért 63