Kovács Dezső (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1981 (Budapest, 1982)

A XII. vándorgyűlés előadásai és korreferátumai - A szekciók és bizottságok ülése - Levéltáros Szekció - Beszámoló a Levéltáros Szekció munkájáról. Összeállította: dr. Bán Péter

és 1918 között keletkezett közigazgatási s mellette kulturális érdekű kútfők kiadását célozta (kormányzók, nádorok, Kossuth Lajos iratai). A Bécsi Magyar Történetkutató Intézet az Ausztriában található magyar vonatkozású iratanyagot igyekezett hozzáférhetővé tenni. Végül 1921-ben napvilágot látott egy magyar forráskiadási szabályzat. A programban a gyűjtési, szövegközlési, jegyzetelési stb. módszerek előírása mellett a publikációs szakértelem fejlesztése, az utódok képzése is nagy súlyt kapott. A tudományos nivó kétségkívül emelkedett, de Benda Kálmán hozzátette: a korszak forráskiadványai mindinkább elszakadtak a széles olvasóközönségtől. (Megszűnt a vidéki történelmi társulatok működése is.) Ami a témákat illeti: az uralkodó rétegekhez közvetlenül nem köthető népesedés-, gazdaság- és társadalomtörténet iratai csak kivételképpen kerültek sajtó alá. Az előadás ezek után joggal nevezte újabb fordulópontnak az 1945-ös esztendőt. Benda Kálmán elősorolta azokat a területeket,ahol a marxista adatfeltárás régi hiányok pótlásába kezdett: a statisztikailag feldolgozható gazdaságtörténetet, a parasztság történetét. Ehhez hozzátehetjük a földesúr-jobbágy viszonyt, a munkásság mozgalmait és a nemzetiségi kérdést érintő források jelentős publikációit. Benda Kálmán szerencsére nem mélyedt el az „elért eredmények részletezésében. Inkább a megdöbbentő hiányosságokra figyelmeztetett bennünket. Az 50-es években kimondott forrásellenes hangulat uralkodott; ami megjelent, az kampányszerű volt, s nem kívánta feltárni a történeti valóság teljességét. Ami a mai helyzetet jellemzi: „A forráskiadást egységes, egyöntetű cél érdekében senki nem fogja össze . A Magyar Tudományos Akadémia legfeljebb formálisan, pecsétjével, az Akadémiai Kiadó emblémájával vesz részt a publikációkban. (Ember Győző a maga hozzászólásában említett egy hamvába holt akadémiai célkitűzést az iratkiadás szisztematizálására 1976-ból.) Hasonlóképpen vagy még rosszabbul áll a helyzet a Magyar Történelmi Társulatnál. Az egyetemeken egészen a legutóbbi évekig — a „teljes jogú levéltáros szak megindításáig — a történelmi segédtudományok oktatása, tanulása többnyire kényszerű kötelesség volt. A történelemtudomány országosan tevékeny központja híján a források bizonyos fajtáinak kiadása könnyebben valósítható meg az irodalomtörténet, a néprajz, a nyelvtudomány intézményes kereteiben. E publikációk történeti hűsége azonban sajátos szempontú; a nyelvészeket pl. csak a makulátlanul betűhív közlés érdekli. A történeti érdekű és színvonalas forrásközlés az Országos Levéltár területe lett. Mellette a vidéki intézmények: levéltárak, múzeumok igen gyakran mesterségbeli tudás, szakmai kontroll nélkül publikálnak. „A legnagyobb baj az, hogy nincs forráskiadvány-szabályzat" és átgondolt, országosan elfogadott, támogatott tématerv. Benda Kálmán véleménye szerint az utóbbi elkészítése nem lehet a mi feladatunk, de a mesterségbeli oldalt érintő szabályozást (hogyan válogassunk, milyen módszerekkel közöljünk, milyen formában jegyzeteljünk) magára vállalhatja a levéltári szekció. ,,Ha ezt a feladatot... be is tudjuk tölteni, azt hiszem, igen komoly lépéssel előbbre visszük a magyar forráskiadásnak az ügyét." Benda Kálmán azzal a jól ismert, de soha nem a megszokottat nyújtó retorikai stílussal exponálta mondanivalóját, amelyben az elbeszélő, anekdota-szerű részletek, a karakírozások mind egy célt: a komoly tevékenységre ösztönző tartalmat szolgálták. Előadása emocionálisan és ésszerűen gondolkodva egyszerre töltötte meg termékeny feszültséggel a hallgatóságot; igazi vitaindító volt. 107