Kovács Dezső (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1981 (Budapest, 1982)

A XII. vándorgyűlés előadásai és korreferátumai - A szekciók és bizottságok ülése - Levéltáros Szekció - Beszámoló a Levéltáros Szekció munkájáról. Összeállította: dr. Bán Péter

1849 után a forradalmi nemzedékből többen is a múlt felé fordultak. Horváth Mihály és Szalay László máig használható szintézisei rávilágítottak történelmünk fehér foltjaira. Az újjászervezett Habsburg-abszolutizmus korától lendületet kapott a forráspublikációs munka. Élénk volt a társadalmi érdeklődés is. De a népszerűsítési törekvés a nemesi mentalitás körül szerveződött, ehhez igazodott a forráskiadványok választott időkerete, témája s módszere is. Az egyéni vonzalmaik szerint búvárkodó szerzőket nem érdekelte már a Rákóczi-szabadságharcot követő „nemzetietlen" korszak, s a politikai-katonai leírások, az életrajzok, emlékiratok túltengése mellett alig kapott figyelmet a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem, illetve a társadalom megfelelő csoportjai: a parasztság és a városi polgárság. A népszerű olvasmányosságért feladták a forráshűséget: önkényesen, jelzés nélkül átírták a nehezebben érthető kifejezéseket, kihagyták az unalmasnak ítélt részeket. — Benda Kálmán elsősorban nem a dilettáns munkákon kérte számon a tudományos igényű iratkiadást. Értékelése azonban szintoly lehangoló volt a Magyar Tudományos Akadémia 1855-től működő Történeti Bizottságának égisze alatt publikált munkákról. A 19. század második felének nemzetközi követelményei szerint a vonatkozó teljes anyagból kellett volna válogatni, külső (formai) és belső (tartalmi) kritikát végezni, levéltári, könyvtári jelzeteket adni, feltüntetni a téma szakirodalmát. „Az Akadémia forráskiadványainak szerzői mindezzel nem sokat bajlódtak. Igaz, 4-5 kötetet is összevágtak, míg német kollégáik eggyel-eggyel kirukkolhattak... Ez a magyarázata annak, hogy ezeket a kiadványokat napjainkban már sorban, ahogy mondják, kritikai kiadásban kell közreadni, mert ... megbízhatatlanok . Nem akármilyen művekre gondolt itt Benda Kálmán! Közéjük tartozik a Monumenta Hungáriáé Historica több osztályból s alsorozatból álló 170 kötetes vállalkozása és a (Magyar) Történelmi Tár sorozata. Az országos kiadványok példáját minden tekintetben követték a dualizmus idején a vármegyék, a városok, különféle testületek tömeges iratkiadásai, melyek ritkán vallottak szakavatott ember keze munkájára. ÁltaláBan:ha valamelyest finomíthatunk is a fent idézett elmarasztaló ítéleten, azzal ti. hogy az egyes sorozatok, kötetek színvonala a szerzők egyéni felkészültsége, lelkiismeretessége szerint változott (a korabeli Akadémia a történetbúvár jogkörébe utalta a könyvészeti alaposságot), akkor sem lehetünk elégedettek ezzel az örökséggel. Nem is olyan régen sokat ostoroztuk — úgymond - az állásfoglalástól tartózkodó pozitivizmust, most inkább azt mondhatnánk: bár hibátlan pozitivisták lettek volna elődeink. 1870 tájától a fiatalabb, komoly polgári tanulmányokat végzett kortársak is szigorúbb szemmel nézték az Akadémiától inspirált, de annál kevésbé vezérelt munkát. Ők a Magyar Történelmi Társulat körül tömörültek (Ipolyi Arnold, Thallóczy Lajos, Márki Sándor, Károlyi Árpád s a többiek), és 1885. évi kongresszusuk témája nem véletlenül lett az iratkiadás szabályozása. Benda Kálmán felidézte azokat a szövegközlési alapelveket, melyeket Fejérpataky László fogalmazott meg s amelyekről ,,azt mondhatjuk: a mai napig aktuális kérdések". Ezt követően példaadó forráspublikációk születtek a Történelmi Társulat támogatásával, miközben az Akadémia sajátos és sajnálatos módon a dilettantizmus bástyája maradt. A módszertani megújuláshoz az 1920-as években újabb történeti korok feltárása társult. „Magyarország újabbkori történetének forrásai", a neves Fontes-sorozat az 1711 106