Székely Sándor (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1977 (Budapest, 1978)

A IX. Vándorgyűlésen, Budapesten elhangzott előadások - Dr. Remete László: Szabó Ervin a társadalomtudós és a könyvtáros

talos kijelölésére csak kereken ötven évvel Szabó Ervin halála után, 1968-ban kerülhetett sor. A könyvtár alapítójának szervezőképességét, egyszersmind törekvésének életképességét igazolta, hogy akarata egy emberöltővel utóbb érvényesült. A század elején már élő igényeket elégített ki, amikor jóváhagyás hiányában is szociológiaivá fejlesztette tovább a könyvtárat: náluk e fiatal tudomány történetének első virágkorát élte akkoriban. Az érdeklődés a laikus tömegekben is rendkívül eleven volt. A Fővárosi Könyvtár tehát hézagot töltött be e téren. Ezt igazolta, hogy míg 1905-ben nem sokkal több mint 700 olvasó kereste fel az új intézményt, számuk három év múltán megsokszorozódott, s a 8000-et is meghaladta. Szabó Ervin mégis úgy érezte, hogy a társadalomtudományi gyűjtemény létrehozásával csak félmunkát végzett. Miután alaposan ismerte a fejlettebb kapitalista országok könyvtári viszonyait, lesújtónak találta a magyarországi állapotokat. Tudatában volt annak, hogy a Nyugaton sokat emlegetett book hunger, a könyvéhség már nálunk is erősen jelentkezett az ő idejében, de nem volt eszköz a kielégítésére. S azt is tudta, hogy az élen járó, vele egy időben Lenin által is példaként emlegetett angol és amerikai nyilvános könyvtárak, az ún. public libraryk létesítői, fenntartói és fejlesztői a városi és községi hatóságok. Ismerte ezek vonzerejének legfőbb titkát: felnőttnek tekintették a közönséget, s ennek megfelelően állították össze könyvanyagukat. Mindezt cikkek, tanulmányok sokaságában hirdette, magyarázta. 1910-ben érkezett el számára a nagy pillanat, amikor a fővárosi vezetőségtől különböző kedvező tények eredményeként megbízást kapott, hogy készítse el a nagyszabású budapesti nyilvános könyvtárhálózat kiépítésének programját. A nevezetes „Emlékirat"-ot tüneményes gyorsasággal írta meg. Megbízatásának kész fegyverzetben tudott eleget tenni. A magyar és a nemzetközi viszonyok bő statisztikai táblákkal illusztrált összehasonlítása mellett olyan időálló javaslatokat, gondolatok sokaságát vetette fel, amelyek nem kis része még ma is aktuális, megvalósításra vár. Közülük csak egyet említünk, azt, hogy erőteljesen szállt síkra a tudományos könyvtárak közötti kooperáció érdekében, hangoztatta ennek gazdasági és tudománypolitikai jelentőségét. E klasszikussá lett szaktanulmányában vázolta először a leendő modern városi közművelődési hálózat programját. Többek között kimondta, hogy a közönség széles rétegeinek ellátása a város kötelessége és hogy fő elvnek kell tekinteni: a legjobb könyveket a legtöbb olvasónak. Esztendőkig kellett azonban kemény harcot folytatnia a bürokráciával, míg végre 1913. december 29-én az első új típusú nyilvános közművelődési fiókkönyvtárat 'megnyithatták az Almássy téren. A kis intézményt olyan erős ostrom alá vette a közönség, hogy működése eleinte akadozott. Konzervatív szakkörök erre hivatkozva már a vállalkozás csődjét bizonygatták. Szabó Ervint és maga választotta kitűnő munkatársait, köztük Madzsar Józsefet — akinek oroszlánrésze volt a közművelődési hálózat megteremtésében — valamint Braun Róbertet, Dienes Lászlót, Kőhalmi Bélát, Pikier Blankát, Váradi Irmát és a többieket viszont az első fiókkönyvtár túlterheltsége arra késztette, hogy az addiginál is erőteljesebben dolgozzanak a hálózat továbbfejlesztésében. A most már valóban nyilvánossá lett, csakhamar további fiókokkal bővített Fővárosi Könyvtárban olyan technikai újítások sokaságát vezették be, amelyek azóta hazai könyvtáraink nagy részében meghonosodtak. Seregnyi életképesnek bizonyult kezdeményezése közül itt csak az egyikre hívjuk fel a figyelmet, arra a kísérletére, hogy a könyvtári munkát „üzemszerűen" szervezze. 1912—1913-ban, ami'kor az amerikai Taylor munkaszervezési módszereiben a szocialisták eleinte csak a kizsákmányolás növelésének egyik válfaját látták, ő rámutatott arra, hogy a 4ő